2006-os megválasztását követő politikájának tartalmát úgy foglalhatjuk össze, hogy a terheket először az emberekre helyezte azzal az ígérettel, hogy „nem kell félni, nem fog fájni”, később pedig azzal, hogy ha egy kicsit hajlandók szenvedni, befizetni például a vizitdíjat, a tandíjat, akkor minden szebb és jobb lesz. Amikor már bajba sodorták a nemzetgazdaságot, akkor sem azt nézték, hogy miként tudják megkímélni a magyar családokat saját kormányzásuk következményeitől, hanem hogy „szakmai alapon” hol kell megszorítani. Az őszödi beszédben a 2004-es hatalomra kerülése utáni ígérgetés és átmeneti pénzszórás is a helyére került, hiszen mindenki megtudhatta, hogy az csak szemfényvesztés volt: „Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz. Annyival vagyunk túl az ország lehetőségein, hogy mi azt nem tudtuk korábban elképzelni, hogy ezt a Magyar Szocialista Párt és a liberálisok közös kormányzása valaha is megteszi. És közben egyébként nem csináltunk semmit négy évig.” Később, amikor a válság már a világgazdaság irányából érkezett, ugyanebből a pozícióból reagált. „Most nem udvarolni kell a választónak, hanem vezetni kell az országot, határozottan és keményen” – mondta egy 2009 februárjában készült interjúban.

Gyurcsány csak akkor mondott le, amikor már maga is belátta, hogy ha nem lép hátra, akkor soha nem tud visszatérni a hatalomba. 2009-ben tombolt a világgazdasági válság, és a baloldal „szakmai” teljesítménye már addigra is kellően legyengítette a magyar gazdaságot. Gyurcsány személyes karrierje és hosszú távú hatalmi helyzete szempontjából azonban ennél is fontosabb volt, hogy politikai teljesítménye is nagyon kevésnek bizonyult. Ekkor már esély sem volt arra, hogy némi ügyeskedéssel, „trükkök százaival” kezelje a helyzetét, illetve abban találta meg a kiutat, hogy miniszterének, Bajnai Gordonnak adta át a stafétát egy konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal, hogy a további megszorításokat ő csinálja meg, eladva a szakértelemnek nevezett bolsevista trükköt.

Amikor Gyurcsány a visszatérésről beszél, akkor érdemes átgondolni, hogy miért is lett belőle elegük a magyar választóknak, és miért nem tudja számottevően növelni a népszerűségét. Az említett megszorítások mellett hosszan sorolhatnánk konkrét népszerűtlen lépéseit, így a rendőrterrort és a szemkilövetést vagy a rezsicsökkentés teljes elutasítását. Tágabb értelemben az a felvilágosult abszolutista uralkodókat jellemző testtartás teszi ellenszenvessé, amely a politikáját kormányzati és ellenzéki pozícióban is meghatározta. Az ország kormányzása során nem zavarta, hogy nem valamilyen elvont tevékenységet végez, hanem egy nemzeti közösséget kéne vezetnie, melynek építőelemei a választók. Akkor is irányítani akart, ha abba az irányítottak belepusztulnak: „Az a személyes sztorim, hogy változtassuk meg ezt a k…rva országot.” Személyiségének, politikai karakterének leglényegesebb eleme tehát az, hogy meg akarja szerezni a hatalmat, azt meg akarja tartani; vagy ha elveszti, mindenáron vissza akarja szerezni, mert szerinte csak ő képes a „változtatásra” – függetlenül attól, hogy rajta és a köré sereglett politikai közösségen kívül akarja-e ezt bárki.

Sokan állítják, hogy a volt miniszterelnök kiemelkedő képességekkel rendelkezik – különösképp, ha az elmúlt évek baloldali (ön)jelöltjeit vesszük sorra. Ez amellett, hogy a mezőny meglehetős silányságáról tanúskodik, annyiban igaz, hogy ügyeskedésben, trükkökben, hatalmi játszmákban valóban rendelkezik bizonyos tehetséggel. Nem véletlen, hogy képes volt Medgyessy Pétertől mindössze két évvel megválasztását követően, egy parlamenti ciklus közepén átvenni az irányítást, ahogy az sem, hogy 2010 után hamar helyet talált a baloldali palettán, hogy aztán aprólékos munkával maga alá gyűrje az egész politikai tábort: egy-egy polgármester innen, egy-egy aszimmetrikus választási megállapodás onnan. A legutóbbi parlamenti választás előtt pedig már az is nyilvánvalóvá vált, hogy a baloldalon ő rendelkezik a legnagyobb hatalommal, ezt pedig mostanra nemhogy nem tagadja, hanem, mint láttuk, képletesen elhelyezte önnön fején a kétes értékű koronát is, sőt jelentkezett az ország vezetésére.

Mondhatjuk, nem hazudtolta meg a róla kialakult képet. A háborús válságidőszakra úgy tekint, mint egy várva várt lehetőségre a hatalom visszaszerzésére, hiszen szerinte azokért a politikai bűnökért, melyeknek itt csak egy kis részét soroltuk fel, „megfizetett”. „2006 óta innen és onnan is belém vájják körmüket mindenfajta emberek (…). Megtették. Volt idejük, hogy megöljenek. Akarták, nem sikerült. Eddig tartott” – írja a legutóbbi bejegyzésében.

Ő tehát jönne, rendületlenül, ez viszont most sem találkozik a magyar emberek akaratával. A Real-PR 93 néhány hete nyilvánosságra hozott felmérése szerint ugyanis a választók 84 százaléka (!) inkább nem szeretné Gyurcsány Ferencet fontos pozícióban látni. Ráadásul nem röpke fellángolásról van szó, mert a mért adatok megegyeznek a fél évvel korábbiakkal, tehát a DK elnökének elutasítottsága nagyon magas és stabil. Az április 3-i választáson a Gyurcsány által vezetett baloldal ismét veszített. Nem kicsit, nagyon. Politikai oldal olyan mértékű vereséget még nem szenvedett, mint ők. Az emberek hangosan mondták, hogy Gyurcsány Ferenc is megértse: kormányzásából nem kérnek többé.

A szerző az Alapjogokért Központ elemzője

Borítókép: Gyurcsány Ferenc, a DK elnöke (Fotó: Éberling András)