Irigylem a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) azon hallgatóit, akik létrehozták a MOME Frontot, s nemrég hírül adták, hogy győzött a MOME-forradalom. Ebből következik, hogy az intézményen belül frontharcosok is vannak. Tudjuk, az egyetem feladatának tekinti a kreatív tevékenységek széles körű támogatását, de nem tudjuk, hogy ezek után lesz-e a falakon belül frontharcosképzés.
A netre felkerült, szándékosan múltidéző, primitív tipográfiával megalkotott röpiratokon mindenesetre ilyen mondatok olvashatók: „Követeléseinket egységesen értelmezzük, szelektív teljesítésüket nem fogadjuk el. A MOME hallgatói két hetet adnak a követelések végrehajtására.” „A rektor irányítson, ne uralkodjon!” „A szenátus ellensúlyozza a rektor és a kuratórium hatalmát!”
A frontharcosok győztek, a MOME szenátusa megvonta a bizalmat a rektortól, én pedig irigylem a renitens hallgatókat, mert eszembe jut, hogy egykor, a hatvanas években, amikor a MOME jogelődjét még Magyar Iparművészeti Főiskolának hívták, mi, fiatal felvételizők nem voltunk ilyen bátrak.
Akkoriban az iparművészetire – miként a Képzőművészeti Főiskolára is – csak kivételes szerencsével vagy megfelelő protekcióval lehetett bejutni azoknak, akikben mocorgott némi tehetség. Jómagam kétszer próbálkoztam a „képzőn”, majd harmadik alkalommal, 1966-ban az iparművészetin felvételiztem nyomdaipari grafika szakra. Bejutottam a második hétre, amelynek végén a felvételi bizottság elé állhattam. Kaptam pár képzőművészettel kapcsolatos kérdést, majd az egyik tag váratlanul a származásom iránt érdeklődött. Merészeltem őszintén válaszolni.
A mai fiatalok kedvéért elárulom, hogy
az akkori rendszer számontartotta a származást, és aki nem volt például munkás származású, sok jóra nem számíthatott. Apám nemesi származású, tehát osztályidegen volt, s mint később megtudtam, emiatt tekintettek el a felvételemtől. Bár nagy csalódás volt a kívülmaradás, ennek ellenére kitartóan dolgoztam, hogy a grafikusi pályán megkapaszkodhassak.
Ez végül sikerült, és 1980-ban tagja lettem a Művészeti Alapnak. Akkoriban persze minden más volt: a hallgatókat a saját előmenetelük érdekelte, nem pedig az, hogy a tanintézmény rektora hogyan viszonyul például a Hazafias Népfronthoz, mivel „front” már akkor is létezett.