Irigylem a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) azon hallgatóit, akik létrehozták a MOME Frontot, s nemrég hírül adták, hogy győzött a MOME-forradalom. Ebből következik, hogy az intézményen belül frontharcosok is vannak. Tudjuk, az egyetem feladatának tekinti a kreatív tevékenységek széles körű támogatását, de nem tudjuk, hogy ezek után lesz-e a falakon belül frontharcosképzés.
A netre felkerült, szándékosan múltidéző, primitív tipográfiával megalkotott röpiratokon mindenesetre ilyen mondatok olvashatók: „Követeléseinket egységesen értelmezzük, szelektív teljesítésüket nem fogadjuk el. A MOME hallgatói két hetet adnak a követelések végrehajtására.” „A rektor irányítson, ne uralkodjon!” „A szenátus ellensúlyozza a rektor és a kuratórium hatalmát!”
A frontharcosok győztek, a MOME szenátusa megvonta a bizalmat a rektortól, én pedig irigylem a renitens hallgatókat, mert eszembe jut, hogy egykor, a hatvanas években, amikor a MOME jogelődjét még Magyar Iparművészeti Főiskolának hívták, mi, fiatal felvételizők nem voltunk ilyen bátrak.
Akkoriban az iparművészetire – miként a Képzőművészeti Főiskolára is – csak kivételes szerencsével vagy megfelelő protekcióval lehetett bejutni azoknak, akikben mocorgott némi tehetség. Jómagam kétszer próbálkoztam a „képzőn”, majd harmadik alkalommal, 1966-ban az iparművészetin felvételiztem nyomdaipari grafika szakra. Bejutottam a második hétre, amelynek végén a felvételi bizottság elé állhattam. Kaptam pár képzőművészettel kapcsolatos kérdést, majd az egyik tag váratlanul a származásom iránt érdeklődött. Merészeltem őszintén válaszolni.
A mai fiatalok kedvéért elárulom, hogy
az akkori rendszer számontartotta a származást, és aki nem volt például munkás származású, sok jóra nem számíthatott. Apám nemesi származású, tehát osztályidegen volt, s mint később megtudtam, emiatt tekintettek el a felvételemtől. Bár nagy csalódás volt a kívülmaradás, ennek ellenére kitartóan dolgoztam, hogy a grafikusi pályán megkapaszkodhassak.
Ez végül sikerült, és 1980-ban tagja lettem a Művészeti Alapnak. Akkoriban persze minden más volt: a hallgatókat a saját előmenetelük érdekelte, nem pedig az, hogy a tanintézmény rektora hogyan viszonyul például a Hazafias Népfronthoz, mivel „front” már akkor is létezett.
Megértjük, hogy a MOME intézményvezetői pályáztatása nagy izgalmakkal járt, hogy egyeseknek nem volt mindegy, vajon a kuratórium jelöltje, Koós Pál professzor vagy a szenátusé, Vargha Balázs professzor ülhet-e be a rektori székbe. A MOME Front aktivistáit a jelek szerint nem annyira a művészeti tanulmányok érdekelték, hanem sokkal inkább az alapítványi működtetésű tanintézmény vezetői szintjén folyó viták, illetve Koós Pál rektor személye és döntései.
A MOME-aktivisták mozgolódásával egy időben Magyar Péter, a Tisza Párt izgága elnöke jelentette be, hogy pártja tavasszal soha nem látott akcióra készül. Ismerve a pártelnök könyörtelen kormányellenes mentalitását, sokan vélik úgy, hogy a
MOME elégedetlenjeit is megpróbálja felsorakoztatni maga mögé. Egyelőre a saját nevével jegyzett szórólapokkal szédíti a gyanútlan állampolgárokat. Mielőtt egyetemistáink beállnának mögé, szíves figyelmükbe ajánlom a szórólap egyik tanulságos ígéretét: „Azonnal hazahozzuk a magyar embereknek járó összes támogatást, fejenként nyolcszázezer forintot.”
De vajon milyen áron? Magyar Péter, aki szolgálatra jelentkezett Manfred Webernél, az Európai Néppárt globalista elnökénél, sietett bejelenteni, hogy Magyarországnak le kellene mondania egy „nagyon pici” szuverenitásról. Vagyis hatalomra kerülve ezt tenné, majd hazahozná a nekünk járó pénzt. Márpedig ez nyílt beismerése annak, hogy ezeket a pénzeket Brüsszel politikai okokból tartja vissza.
A szórólap ezt a vállalást is tartalmazza: „Visszaadjuk a tanárok és iskolák szabadságát, megszüntetjük a Klebersberg (sic!) Központot.”
Kár, hogy Magyar Péter nem tudta helyesen leírni gróf Klebelsberg Kunó nevét. Igaz, korábban azt is rosszul tudta, hogy hol született Babits Mihály, József Attila és Szent-Györgyi Albert.
A szerző író, újságíró
