»A gazdája pofájába akarta vágni, hogy ganyé, hát a pofájába vágta s ehhez nem kellett szakszervezet, se tízezer egyesült munkás, megmondta szemtől szembe, ahogy a férfiak közt szokás. Mitől félhetett volna? Volt egy mestersége.«

Így ír Giono a parasztokhoz címzett levelében a cipész apjáról. És így írt Péguy az orleansi székfonó rokonairól. És így Huxley a háború előtti olaszokról. Az irodalom egyetlen jajkiáltás a Dunától Amerikáig. (A Volgától már nem lehet): a Szellem keresi az embert, mint Herkules az eltűnt Hylast. De a kiáltásra csak a kollektív fűszálak felelnek.

Nem hiszed? Nézz körül. Amit látsz: a félműveltek világlázadása.”

A Harangoz a pap bácsi pedig ezt üzeni: „Két templomtorony a szomszédom. Ők mérik nekem az időt. De a fiamnak is. Esti harangszóra kap vacsorát. Miután pedig a gyomornak is van bölcsessége, hamar rájött a harangszó s a vacsora titkos szövetségére. »Ging-gang, harangoz a pap bácsi« jelenti ilyenkor tömör képzettársítással.

A múltkor elmentünk sétálni. Én balra húztam, egy játékbolthoz, ő jobbra, ismeretlen cél felé. Ging-gang, harangoz a pap bácsi! – magyarázta egyre izgatottabban. Engedtem az erőszaknak s elindultam utána. Egy plakáthoz húzott. Harangoz a pap bácsi! – mutatott rá diadallal.

Adta jószemű kölyke.

A plakáton egy gázsisakos katona húzza a vészharangot. Tűzpiros az ég, gyanús fekete pontokkal.

Változó idők, változó papok!”

Újraolvasom Cs. Szabó Lászlót. Mert már csak újraolvasok. Újat olvasni nincs mit, és nincs is kedvem.

Riasztó, hogy megint minden ugyanaz. Aztán visszalapozok:

„Túlságosan elnyúlik a nemzet fiatalsága, ideje volna, hogy szívóssá, ravasszá, bölcssé öregedjen. De szabad-e egy nemzetnek fiatalság helyett érett kort kívánni? Ha nem, rossz magyarrá tesz a kívánság.

De mégsem vagyok rossz magyar. A jó magyar hívő és elégedetlen, az idegen is erről ismeri meg a nemzetiségünket. Hinni halálig és haragudni halálig egy érzés a magyarnak, elválaszthatatlan faji szisztolé és diasztolé. Egyik a másikat ingerli, ezért nincs lagymatag magyar. Ha már nem ölel a szeretet, ölel még a harag:

bár minden túlvilágból hazavásva / fűz Firenzémhez egy mostoha köldök, / hol mint poklát cipelő utas ördög / vagy rab fa, mely hiába nőtt egekbe, / tengek, lekötve s mégis számkivetve.

Kívánom, hogy bárcsak egy Marquesas szigetről néznők az európai színjátékot s ne huzatos helyünkről, de az már meg se fordul a fejemben, hogy egyedül nézhetném. A magyar ember bizonyos életkoron és értelmi fokon túl nem lehet kozmopolita. Én is túljutottam ezen a korhatáron. Egyszer Daniel Halévyről emlékezve megírtam, hogy a múlt csak lassan harapózik el rajtunk; az évek testileg, lelkileg és szellemileg visszavisznek a világból széttörhetetlen körünkbe. Az értelem megemberesedik az ifjúkori kozmopolitizmustól, aki viszont érett fővel is ki-besétál az örök körön, már gyanútlanságával elárulja a félműveltségét.

Boldogtalan volt a világpolgár hazaszeretete. A haladónak többé nem elég haladó a hazája, a konzervatívnak nem elég konzervatív. Én az utóbbiért kesergek. A magyar maradi, de nem konzervatív, fájdalom, ebben különbözik a franciától. Évtizedeket mulasztunk, de minden újnak beugrunk egy kicsit, a reformot abbahagyjuk az újság kedvéért, gőgösek vagyunk s folyton idegen karmesteren a félszemünk.”

Jön a vasárnap. Adja Isten, hogy szívóssá, ravasszá, bölcssé öregedjünk! És soha többé ne legyen „idegen karmesteren a félszemünk”.