Ma újra olvasok

Vélemény

Ma újra olvasok

Soha többé ne legyen „idegen karmesteren a félszemünk”.

Bayer Zsolt

olvasás politika irodalom 2026. 04. 10. 15:00

Fotó: Wikipédia

Úgy döntöttem, ma végre olvasok. De nem híreket.

Hanem Cs. Szabó Lászlót.

A Világlázadás így szól tőle: „Nemrég olvastam egy amerikai tanulmányt arról az ipari forradalomról, amelyet az első gőzgéptől számítunk, pedig csak most kezdődik igazán. Ha a világ előbb-utóbb meg is szabadul a világháború összes böjti következményétől, a mélyebb, tektonikus rengés fölött ma már se a Cobdenek szabadelvűségének, se a Marxok biblikus víziójának nem volna hatalma. Tűrni kell, ez az egyetlen bölcsesség. A paraszttársadalom az emberiség történetében először változik át ipari társadalommá. Nagyon fáj a vedlés.

Amit a legnehezebb elviselni ebben a forradalomban, az embergyalázó hatása. Egy idő óta írja az amerikai, a forradalom főleg a félig tanult − half-skilled − munkást szaporítja. A napszámos válláról leveszi a zsákot, de már a gépig sem engedi. Csak egy csavarig. (Köztudomású, hogy Chaplin egész filmet írt erről.) A zsákhordó kihal, de utána hal a romantikus proletár is, aki még egy egész gép rabja volt, még az igavonás és a szakmunka is túl emberséges állapot, a kivételesek joga. A szakmunkás vezérkar alá egy csavarforgató csorda gyűl, a félig tanult munkás. A fél-intellektus párja.

Megvallom olvasás közben folyton az utóbbin járt az eszem. A közép-európai középfokú oktatás és az amerikai esti tanfolyamok remekén. Keyserling sofőrtípusnak hívta. Csakhogy ez a sofőr az íróasztalnál ül, lassacskán övé minden ország. A gazda és a kiművelt fő közt lebeg örök hazátlanul, amahhoz leereszkedik, mint tervgazda, emezt széttapossa, mint hatóság. Holott a kapa mellől kidőlne, egy széklábat nem tud megfaragni s agyvérzést kapna egy igazi könyvtől.

A gép megötödölte a parasztot, a kézművest s már a napszámost és az ipari proletár egyéniségét is sokallja. Végre egyenlők leszünk, se fönn, se lenn, hanem valamivel a közép alatt. Ehhez a közép-alacsony egyenlőséghez éppen a félműveltség és a féltanultság való. Erasmus és az analfabéta parasztgazda, Dürer s egy szabad világcsavargó jól összefért egymással, mindegyik a maga esze után járt. Az is, ez is egész ember volt, a paraszt épp olyan alaposan értett a szőlőműveléshez, mint Erasmus az egyházatyákhoz. A félig tanult munkás azonban már egy életen át csak a csavarig jut és a félintellektus a szellemi vagdalékig. Csak más szájából tud tanulni: a propaganda, a mozi, a rádió, a világnézeti tanfolyam mindent megrág neki. Nevelni latinul: educere, azaz kivonni, kihámozni a lappangó gondolatot. A magad gondolatát. De nevelni ma annyi, mint szájba rágni. Nem csoda, ha a nagyon tanultak ma már szívesebben bíznák a világ üdvét egy mesemondó, öreg parasztra, mint a betanított díjnokokra.

»A gazdája pofájába akarta vágni, hogy ganyé, hát a pofájába vágta s ehhez nem kellett szakszervezet, se tízezer egyesült munkás, megmondta szemtől szembe, ahogy a férfiak közt szokás. Mitől félhetett volna? Volt egy mestersége.«

Így ír Giono a parasztokhoz címzett levelében a cipész apjáról. És így írt Péguy az orleansi székfonó rokonairól. És így Huxley a háború előtti olaszokról. Az irodalom egyetlen jajkiáltás a Dunától Amerikáig. (A Volgától már nem lehet): a Szellem keresi az embert, mint Herkules az eltűnt Hylast. De a kiáltásra csak a kollektív fűszálak felelnek.

Nem hiszed? Nézz körül. Amit látsz: a félműveltek világlázadása.”

A Harangoz a pap bácsi pedig ezt üzeni: „Két templomtorony a szomszédom. Ők mérik nekem az időt. De a fiamnak is. Esti harangszóra kap vacsorát. Miután pedig a gyomornak is van bölcsessége, hamar rájött a harangszó s a vacsora titkos szövetségére. »Ging-gang, harangoz a pap bácsi« jelenti ilyenkor tömör képzettársítással.

A múltkor elmentünk sétálni. Én balra húztam, egy játékbolthoz, ő jobbra, ismeretlen cél felé. Ging-gang, harangoz a pap bácsi! – magyarázta egyre izgatottabban. Engedtem az erőszaknak s elindultam utána. Egy plakáthoz húzott. Harangoz a pap bácsi! – mutatott rá diadallal.

Adta jószemű kölyke.

A plakáton egy gázsisakos katona húzza a vészharangot. Tűzpiros az ég, gyanús fekete pontokkal.

Változó idők, változó papok!”

Újraolvasom Cs. Szabó Lászlót. Mert már csak újraolvasok. Újat olvasni nincs mit, és nincs is kedvem.

Ma Cs. Szabót olvastam újra. A Magyar Néző című kötetet, alcíme: Napló az európai válságról. Öreg, elnyűtt, ronggyá olvasott kötetem, apám könyvtárából maradt rám. Most újraolvasom. És olyan éppen, mintha mai híreket olvasnék. Csak nem a félműveltek és az egészen műveletlenek színvonalán.

Riasztó, hogy megint minden ugyanaz. Aztán visszalapozok:

„Túlságosan elnyúlik a nemzet fiatalsága, ideje volna, hogy szívóssá, ravasszá, bölcssé öregedjen. De szabad-e egy nemzetnek fiatalság helyett érett kort kívánni? Ha nem, rossz magyarrá tesz a kívánság.

De mégsem vagyok rossz magyar. A jó magyar hívő és elégedetlen, az idegen is erről ismeri meg a nemzetiségünket. Hinni halálig és haragudni halálig egy érzés a magyarnak, elválaszthatatlan faji szisztolé és diasztolé. Egyik a másikat ingerli, ezért nincs lagymatag magyar. Ha már nem ölel a szeretet, ölel még a harag:

bár minden túlvilágból hazavásva / fűz Firenzémhez egy mostoha köldök, / hol mint poklát cipelő utas ördög / vagy rab fa, mely hiába nőtt egekbe, / tengek, lekötve s mégis számkivetve.

Kívánom, hogy bárcsak egy Marquesas szigetről néznők az európai színjátékot s ne huzatos helyünkről, de az már meg se fordul a fejemben, hogy egyedül nézhetném. A magyar ember bizonyos életkoron és értelmi fokon túl nem lehet kozmopolita. Én is túljutottam ezen a korhatáron. Egyszer Daniel Halévyről emlékezve megírtam, hogy a múlt csak lassan harapózik el rajtunk; az évek testileg, lelkileg és szellemileg visszavisznek a világból széttörhetetlen körünkbe. Az értelem megemberesedik az ifjúkori kozmopolitizmustól, aki viszont érett fővel is ki-besétál az örök körön, már gyanútlanságával elárulja a félműveltségét.

Boldogtalan volt a világpolgár hazaszeretete. A haladónak többé nem elég haladó a hazája, a konzervatívnak nem elég konzervatív. Én az utóbbiért kesergek. A magyar maradi, de nem konzervatív, fájdalom, ebben különbözik a franciától. Évtizedeket mulasztunk, de minden újnak beugrunk egy kicsit, a reformot abbahagyjuk az újság kedvéért, gőgösek vagyunk s folyton idegen karmesteren a félszemünk.”

Mondom: mintha híreket olvasnék.

Jön a vasárnap. Adja Isten, hogy szívóssá, ravasszá, bölcssé öregedjünk! És soha többé ne legyen „idegen karmesteren a félszemünk”.