Vita a történelemmel és az ellenállás iránya

Vita a történelemmel és az ellenállás iránya – a háborúkról (1. rész)

A régi Benesnek a birodalmat kellett széthordania az Antant megbízásából, a mi Benesünknek a maradékot kell behordania a birodalomba Brüsszel és Berlin megbízásából.

Bayer Zsolt

történelem választás háború 2026. 04. 21. 10:37

Fotó: KLAUDIA RADECKA

Jött a történelem, megérkezett, leült a nappaliban, keresztbe tette a lábát, kért egy kis szíverősítőt, meglazította nyakkendőjét, egy kicsit mélázott, mosolygott, csak úgy, maga elé, ahogy szokott, egy szivart is elővett, de aztán eszébe jutott a korszellem, úgyhogy azt visszatette a szivarzsebébe, majd ha elmondtam, amit akarok, kimegyek a gangra és elszívom ott, mondta, és belekezdett.

És elmondta megint ugyanazt, ugyanazt, más szavakkal, kiszínezve, de a lényeg nem változott semmit sem, mert ismét kiderült, hogy ez most a „történelmi szükségszerűség”, „ezen nem lehet változtatni” és „ennek így kell lennie”.

Arról nem is beszélve, hogy a „nép” így akarja.

Ha pedig a „nép” így akarja, akkor nincs menekvés, de még vita sincs. Mert hát ki vitatkozna őfelségével, ugye.

Meghallgattam a történelmet, ezt az ötezer éve szenilis öregurat, utána pedig ismét elővettem a régi könyveimet.

Jók, de főleg fontosak a régi könyvek, a régi szerzők, mert újra és újra bebizonyítják, hogy az öregúr ötezer éve szenilis, és mindenkinek jobb lenne, ha csak szivarozna és szíverősítőt kortyolgatna, és soha, de soha többé nem kezdene „új” történetbe.

Cs. Szabó Lászlóval kezdtem.

„Egy tanulmányt kaptam Hviezdoszlávról. A szlovákok költő csillaga volt. Legalább úgy gyűlölt minket, mint Petőfi az osztrákot. De Petőfi Shakespeare-t olvasott, Hviezdoszláv pedig Petőfit, Madáchot és Aranyt. Arany verseit találták a halottas ágyánál. Amit elrontottak a szolgabírák, idáig helyrehozták a költők. A Dunavölgy franciái voltunk: gyűlöltek s a nyelvünkön gondolkoztak. Adjon az Isten újabb ezer évre ilyen ellenséget. Mert jobb tíz bámuló ellenség, mint egy túl hatalmas barát. Költők énekeljetek!”

Cs. Szabó – mint mindig – most is odaszögezett a fotelhez. És látod? A történelem most úgy meséli ugyanazt a történetet, hogy a szlovákok közben barátaink lettek. Mert egymáshoz vert minket egy másik ellenség. Akiről Jean Sévillia beszél, még az ezredforduló legelején:

„Örömmámoruk rövid ideig tart. Fukuyama prédikációjával ellenkezően nem a világ egységesülése köszönt be, hanem a balkanizáció. A kommunizmus végének valódi okait elemezve látható, hogy a keleti népek az elszenvedett ideológiai nyomás dacára történelmi öntudatuknak köszönhetően fennmaradtak. A lengyel történész, Bronislaw Geremek ezt emeli ki: »Egyedül a nemzeti eszme volt képes – az egyház segítségével – összeforrasztani egyszerű, természetes közösségeket, amik aztán nagyon nagy ellenálló erőkkel rendelkeztek.«

Következtetés: a kommunizmus bukása a polgári társadalom győzelme az önkényuralmi rendszer felett, de a nemzeté is a birodalom felett.

A Jaltán kétpólusúvá vált világ túlélte. Ezt egy sokpólusú világ követi. Az egykori Szovjetunió területén az államszövetség felbomlása elfeledett nemzeti identitásokat, etnikai és vallási követeléseket hív elő. Olykor fegyveres konfliktusokra is sor kerül. Európa közepén és a balkáni részeken újra felszínre kerülnek a kommunizmus ólomköpenye alá temetett feszültségek. A nemzeti kisebbségek újra magukra vonják a figyelmet – mint például a romániai magyarok. Az 1918-ban alapított és 1945-ben újjáalakult államok megrendülnek. Jugoszlávia szétesik, Csehszlovákia két részre szakad. Az európai határok sérthetetlensége többé nem tabutéma.

A Kelet és Nyugat közötti választóvonal eltűnt, de helyette kettéválik Észak és Dél: gazdag országok a szegény országok ellen. Európában a Németországon, Olaszországon vagy Spanyolországon áthaladó bevándorló áradat geopolitikai kockázatot rejt magában. Gazdasági és népességi csapások hullámai söpörnek végig a kontinensen. 1990-ben a Párizs-szerte nagy befolyással rendelkező és a kor légkörét vizsgáló Alain Minc ezt a megállapítást teszi: »A nemzet, ez a furcsa alakzat visszatért. Csak a mi képzeletünk átalakulása kockázatos, ami fél évszázada egy kettős meggyőződésre épült: a gazdasági dinamizmus közelebb hozza egymáshoz az országokat, és az európai intézmény ennek természetes vetülete. Ez az utópia bomlófélben van.«”

Így, ezzel a történettel állt elő a történelem a rendszerváltások hajnalán. Újjászülető nemzetek, a nemzetek győzelme a birodalom felett, migránsok tömegei, Közép- és Kelet-Európa újjászületése. Ez volt a történet, és még negyven év sem telt el. És mi hittünk ebben, mindennél jobban. Hiszen igaz volt a történet egyik legfontosabb eleme – ez: „(…) a keleti népek az elszenvedett ideológiai nyomás dacára történelmi öntudatuknak köszönhetően fennmaradtak (…).” De már akkor, a kezdet kezdetén megjelentek azok az erők, akik a nemzeti eszmélést azonnal és ellentmondást nem tűrve előbb káros nacionalizmusnak majd kisvártatva fasizmusnak és nácizmusnak bélyegezték. És egy új birodalom már ott vicsorgott a sarokban. És persze, ebben sem volt semmi új. És eltelt harminchat év, és Cs. Szabó László 1938. szeptemberi naplóbejegyzései lám, életre keltek, és hátborzongató vadsággal rúgták ránk az ajtót. Cs. Szabó 1938-ban, a második világégés előestéjén ezeket írta:

„De a sok parázsló háborút egyszer mégis csak egyesítik. Minél később, annál több vesztett lokális háború után kell megvívni a gyarmatokért, vagyis: a nyersanyagokért és a tengerentúli telepítésért. Egyesítsük tehát a háborúkat a cseh hadszíntéren! – sürgeti a (brit) konzervatív párt háborús szárnya. Úgy látszik, Godesberg óta Chamberlain fölé kerekedtek. Alapjaiban ők is imperialisták, de a harcot a birodalomért átkeresztelték szent háborúvá a fegyveres erőszak ellen. Chamberlain még vonakodhat egy cseh háborútól, de egy vallásháború elől éppen ő, a »clergyman« nem térhet ki. (…) Egykedvűen nézném ezt a színjátékot, ha szülőföldem e pillanatban a Marquesas szigeteken volna. De a Dunavölgyben huzatos helyre feküdtünk. Sok fölemelőt írtunk és olvastunk dunai küldetésünkről. Én gyűlölöm. Istenem, adj csöndesebb beosztást a magyarnak, kisebb kockázattal! Az ember nézi a felhőt az ég alján, nagy jégverés lehet ott, gondolja. Az a jégfelhő mindig a hazám fölött van. Szeretném felgöngyölni, mint az ördög Schlemil árnyékát, meg se állnék vele a Csendes-óceánig.

De nem vagyok ördöngös s a hazám sem árnyék. Itt kell maradni. De akkor töltsön el minket Bethlen Gábor lassú haragja s Rákóczi György ravasz ereje. Nehezen ütöttek, de nagyot.”

Prófétai szavak 1938-ból. És remélem, minden olvasónak azonnal ez tűnt fel leginkább, ez borzongatta meg legjobban a lelkét: „(…) a harcot a birodalomért átkeresztelték szent háborúvá a fegyveres erőszak ellen”.

S akkor kérdezem újra, miközben a kétségbeesés elfehéredett ujjakkal kapaszkodik a hátamon: hát van egyetlenegy új meséje a szenilis öregúrnak?

Nincs neki.

S van most egy Bethlen Gábor vagy egy Rákóczi György? Bethlenünk van, éppen most támadta hátba Homonnai György, igyekszik vissza a hátországba, rendet tenni, megmaradni. A többi néma csend. S ebben a csendben megint Cs. Szabó kiabál a lelkemben, azt kiabálja, mi is történt az első világégés után:

„A nagyhatalmak Párizsban dinasztikus és történelmi határok helyett néprajzi határokat akartak kiszabni. Minden előszobában Benes ült, mindenütt ott termett a ceruzával. A fáradhatatlanul mosolygó emberke majdnem egymaga hordta szét a Habsburg Birodalmat és Szent István országát. Ültettek a kettő helyére egy nemzetiségi országot. Csakhogy ebből már hiányzott a Habsburg Birodalom latin-germán kultúregysége (…), s a magyar történelmi egység, amelynek legszebb jelképe az osztrák Donner Raphael huszáratillás latin Szent Mártonja a háromnyelvű Pozsonyban. (…) Egy szomorú ember beszél a prágai rádióban. csakugyan ő az? A műsorközlő megismétli a nevét. El kell hinnem. De sehogy se tudom elképzelni. Mert én másnak is láttam. (….) Ha a népszövetség folyosóin valaki elégedetten mosolygott, tudtuk, hogy ő az. Masaryk fáradt volt, a lótás-futást már Párizsban átengedte Benesnek. És Benes szívesen futkosott. Szerette az előszobákat. Aztán Dezső és Kelen humoros népszövetségi étlapjaira is rákerült. Önéletrajzot írt, könyveket írtak róla. Így emelkedett hírben és dicsőségben. A franciák és az angolok leereszkedően tűrték a buzgalmát. Ha Lafontaine egyszer együtt látta volna Brianddal, biztosan megírja róluk a bernáthegyi és a foxi meséjét. Örültünk is ilyenkor, hogy Magyarországot a kevésbé népszerű és kevésbé jókedvű Apponyi képviseli.”

Íme hát, a régi mese új kiadásban. A mi Homonnai-Benesünk már nemcsak a franciák és az angolok kedvence, hanem a németeké is, sőt, az övék elsősorban. És ami megmaradt 1920 után, azt kell most behordania a birodalomba. Bizony: a régi Benesnek a birodalmat kellett széthordania az Antant megbízásából, a mi Benesünknek a maradékot kell behordania a birodalomba Brüsszel és Berlin megbízásából. Minden más ugyanaz.

A rendszerváltáskor újjáéledő közép- és kelet-európai nemzeteket most kell megfosztani nemzeti jellegüktől. Kivétel Ukrajna, mert Ukrajna a hivatkozási alap, hogy a harcot a birodalomért átkeresztelhessék szent háborúvá a fegyveres erőszak ellen. Átkeresztelték. Következő lépés lesz, hogy a sok parázsló háborút egyesítik.