A hazádról szavazol vasárnap. Erről a megcsonkított, árkokkal, néha kerítésekkel körülvett, csizmákkal, lánctalpakkal széttaposott csöppnyi földdarabról. A hazánkról, amelyet, mint annyiszor, most is kiszemeltek maguknak kalmárok, idegenek.

Ha nem győzünk, mindennek vége, több sebet már aligha bír el a haza. Kishitűek, nyugatra szaladgálók, hazájukra panaszkodó nemzetgyalázók állnak a túlsó oldalon. Ők biztosan ott lesznek az urnáknál, mind egy szálig. Mint tőzsdenyitáskor. A kígyók itt kígyóznak közöttünk… Embertömeget demagóg ígéretekkel fölhergelni és kihasználni sokaknak sikerült már. (Megvezethető tömeg minden társadalomban volt és van, írta jó Horatius.) A mi árulónk rájuk spekulál, ezt a forgatókönyvet vette elő – épp csak azt nem tudja a nyomorult, hogy senki és semmi nem lesz olyan gyorsan amorf és erőtlen, mint a tömeg. Mert minden, amit a tömeg „akar”, hamarább esik szét, mint amit a tudattal bíró egyén épít.

Pillanatra se felejtsd, a túloldalon azok állnak, akiknek ars poeticájuk: merjünk kicsik lenni! Azok mondják ezt, akiknek még e megtépázott, maroknyi föld is túlságosan nagy, e megfogyatkozott nemzet is túlméretezett és ijesztőn öntudatos. Akiket Muhi, Mohács, Világos, a rákoskeresztúri 301-es parcella példája nem a hazaszeretetre, de a szolgaföld elfogadására tanított. Akik – ha tehetnék – tovább zsugorítanák a nemzetet. Jó pénzért a sírját is megásnák. Akik évtizedek óta egyvégtében „díszmagyarnak”, „hazaffynak” csúfolják azt, aki nemzeti lobogót tűz a háza kapujára, március idusán kokárdát visel, s a Himnusz akkordjaira könny szökik a szemébe.

Mohács (1526) félezredik mementója legyen előttünk!

Ha Magyar Péterre adod a voksodat, a nemzet halálára szavazol – nincs ebben túlzás. Ő az, aki nyomban beengedné a migránsáradatot, hogy azzal végünk legyen. Nézz szét a fuldokló Nyugaton, Párizs no-go zónáin, a késes londoni metróban, Stockholm szerecsennegyedében! Vagy csak emlékezz a 2015-ös Keleti pályaudvarra! A szellemet többé nem lehet visszaparancsolni a palackba. Amit Vajda János az árulókról ír egy 1860-ban kelt versében (Tavasz felé), az betűváltozás nélkül állja a helyét ma is: „Hol nyíltan jár s dicső a gaz, / S úgy nekibátorul, / Hogy a szemérmes jó, igaz / …Álarc alá szorul.”