Azt kell vizsgálni, hogy 2026-ban, egy jelentősen megváltozott uniós jogi környezetben pontosan mit jelent a 2020-as ítélet teljesítése, és ennek alapján továbbra is fennállnak-e azok a feltételek, amelyekhez a napi kényszerítő bírság kapcsolódik. Ez sokkal szűkebb, ugyanakkor jogilag sokkal érdekesebb kérdés.

Perújítás? Első látásra kézenfekvő, valójában aligha járható út

A kontinentális jogi gondolkodás számára kézenfekvő megoldásnak tűnhet a perújítás: ha lényegesen megváltoztak a körülmények, vizsgálja meg ismét a Bíróság az ügyet. Az Európai Unió Bíróságának eljárásjoga valóban ismeri a jogerős döntés felülvizsgálatának rendkívüli lehetőségét. A Bíróság Alapokmányának 44. cikkéhez kapcsolódó eljárási szabályzat 159. cikke szerint azonban erre csak akkor kerülhet sor, ha olyan döntő jelentőségű tény válik ismertté, amely az ítélet meghozatalakor már fennállt, ugyanakkor azt sem a Bíróság, sem a perújítást kérő fél nem ismerte. Emellett a kérelemre további szigorú határidők vonatkoznak. [3] Ezért a 2024 után bekövetkezett európai jogalkotási vagy politikai változásokra klasszikus perújítási okként nehéz lenne hivatkozni. A 2026-os jogi helyzet ugyanis nem 2024-ben már létező, csak később felfedezett tény – magyarul új körülmény.

Közben ugyanis megváltozott Európa

A 2015-ös migrációs válság óta az Európai Unió menekültügyi politikája jelentős átalakuláson ment keresztül.

Ennek legfontosabb eredménye a migrációs és menekültügyi paktum. Az uniós jogalkotó tíz új jogalkotási aktusból álló szabályozási rendszert fogadott el, amelynek fő elemei 2026. június 12-től alkalmazandók. [4]

A változás jelentőségét maga az Európai Bizottság sem rejti véka alá. A közös végrehajtási terv szerint a reform többek között a külső határok hatékonyabb igazgatását, valamint gyors és hatékony menekültügyi és visszaküldési eljárások kialakítását szolgálja. [5]

Az új rendszer előszűrést, egységesebb határeljárásokat, gyorsabb menekültügyi és visszatérési mechanizmusokat, új felelősségi szabályokat és a tagállamok közötti szolidaritás új rendszerét vezeti be. A Bizottság 2026-os értékelése már egyenesen az „európai migrációkezelés új szakaszáról” beszél. [6]

A magyar szakirodalom is érzékeli a változás jelentőségét. Hautzinger Zoltán és Mágó András 2025-ben megjelent tanulmányukban a közös európai menekültügyi rendszer újabb mérföldköveként értékelik a paktumot, amely tíz jogszabály együtteseként kíván nagyobb összhangot teremteni a tagállami menekültügyi szabályozásban és gyakorlatban. [6] Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy az EU átvette volna a 2015-ös magyar migrációs szabályozást, azt viszont igen, hogy az uniós szabályozás hangsúlyai érezhetően elmozdultak a külső határok hatékonyabb ellenőrzése, a határon történő előszűrés, a gyorsabb eljárások és a hatékonyabb visszaküldések irányába. Ez pedig már releváns körülmény lehet annak vizsgálatakor, hogyan kell 2026-ban teljesíteni egy korábbi uniós bírósági ítéletet.

A döntő különbség: nem a régi ítéletet kellene újratárgyalni

Itt válik el egymástól két teljesen különböző jogi stratégia. Az egyik azt mondaná: a 2024-es ítélet téves volt, ezért változtassák meg, de ennek rendkívül csekély a jogi realitása.

A másik azonban így hangzik: Magyarország tudomásul veszi a jogerős ítéletet, ugyanakkor kéri annak megállapítását, hogy a jelenlegi magyar szabályozás és gyakorlat a közben alapvetően megváltozott uniós jogi környezetben teljesíti-e az ítéletből eredő kötelezettségeket. Nem a res iudicata, vagyis a jogerő áttörését követeli, hanem a jelenlegi megfelelés értékelését.

A kényszerítő bírság természetéből következik, hogy ennek a kérdésnek jelentősége van. Az EUB ítélkezési gyakorlata szerint a kényszerítő bírság célja éppen az, hogy a tagállamot a korábbi ítélet végrehajtására ösztönözze; összegének és formájának a körülményekhez és a kötelezettségszegéshez kell igazodnia. [8]

Ha pedig az ítéletet végrehajtották, a kényszerítő funkció értelemszerűen elveszíti alapját, akkor a valódi vita arról szólhat, mikor tekinthető teljesítettnek az ítélet.

Van erre európai precedens

E ponton különösen érdekes az Európai Bizottság kontra Portugália ügy. A C-292/11 P. számú ügyben éppen az volt a vita tárgya, hogy miként kell megítélni egy korábbi kötelezettségszegési ítélet teljesítését, milyen hatáskörrel rendelkezik ennek során a Bizottság, és hogyan lehet bíróság előtt felülvizsgálni a kényszerítő bírság megfizetésével kapcsolatos bizottsági döntést. [9]

A Bíróság kimondta, hogy a Bizottság jogosult megvizsgálni a tagállam által a teljesítés érdekében elfogadott intézkedéseket, ennek a hatáskörnek azonban vannak korlátai. Ha a megfelelés megítélése olyan új nemzeti szabályozás értékelését igényli, amelyről a Bíróság korábban nem döntött, a Bizottság nem alakíthatja át az ítélet végrehajtását egy új kötelezettségszegés önálló eldöntésévé. [10]

Ez a magyar ügy szempontjából rendkívül fontos. Azt mutatja ugyanis, hogy egy kényszerítő bírságot kiszabó ítélet után létezhet új jogvita arról, hogy a tagállam időközben teljesítette-e az ítéletet, illetve a Bizottság helyesen ítélte-e meg a végrehajtás érdekében elfogadott intézkedéseket. Vagyis a jogerős ítélet nem tárgyalható újra, de az ítélet teljesítésének későbbi ténye igenis új jogvita tárgya lehet.

Mit tehetne Magyarország?

Ebből szerintem egy háromlépcsős jogi stratégia következhetne. Első lépésként Magyarország átfogóan felülvizsgálhatná saját menekültügyi és határigazgatási szabályozását a 2026. június 12-től alkalmazandó új uniós joganyag alapján. Nem pusztán politikai nyilatkozatra lenne szükség, hanem részletes jogi megfelelési mátrixra: mit követelt meg a C-808/18. ítélet, mit kifogásolt a C-123/22. ítélet, mit ír elő jelenleg az új uniós jog, és ehhez képest mit tartalmaz a magyar szabályozás.

Második lépésként Magyarország formálisan kezdeményezhetné a Bizottságnál annak új értékelését, hogy a jelenlegi jogszabályi és tényleges helyzet mellett fennáll-e még a 2020-as ítélet végrehajtásának elmulasztása. Ennek középpontjában nem az állna, hogy Magyarországnak „igaza volt 2015-ben”, hanem az, hogy 2026-ban teljesíti-e az uniós jog által jelenleg megkövetelt és a korábbi ítélet által kikényszerített eredményt.

Harmadik lépésként, amennyiben a Bizottság ezt elutasítaná, és egy megtámadható bizottsági aktusban továbbra is megállapítaná a kényszerítő bírság fizetésének kötelezettségét vagy annak összegét, felmerülhetne az EUMSZ 263. cikke szerinti megsemmisítési kereset lehetősége az Európai Unió Törvényszéke előtt. A portugál ügy éppen azt igazolja, hogy a kényszerítő bírság végrehajtásával kapcsolatos bizottsági döntés bírósági kontroll tárgya lehet.

Ez már megnyithatná az utat egy új uniós bírósági jogvita előtt, nem a 2024-es ítéletről, hanem a 2026-os jogi helyzetről.

A Bizottság nem írhatja át a Bíróság ítéletét – de Magyarország sem maradhat jogorvoslat nélkül

Ez az egész konstrukció egy fontos intézményi egyensúlyra épül. A Bizottság az uniós jog őreként ellenőrzi az ítéletek végrehajtását. Ugyanakkor nem rendelkezik korlátlan hatáskörrel arra, hogy saját értelmezésével új kötelezettségeket vezessen le egy korábbi ítéletből. Az Európai Unió bíróságai pedig biztosítják ennek kontrollját.

A portugál precedensből ezért két következtetés egyszerre adódik, egyrészt egy tagállam nem mondhatja ki egyszerűen saját maga, hogy teljesítette az ítéletet, és ezért nem fizet tovább. Másrészt viszont a Bizottság álláspontja sem feltétlenül az utolsó szó abban a kérdésben, hogy egy később elfogadott nemzeti szabályozás megfelel-e a korábbi ítélet követelményeinek. Ez a jogállami logika lényege: a végrehajtásról szóló új vita maga is bírósági kontroll alá kerülhet.

A magyar uniós jogi szakirodalom általános megközelítése is abból indul ki, hogy a kötelezettségszegési eljárás nem pusztán politikai konfliktuskezelési mechanizmus, hanem az uniós jog egységes és hatékony érvényesülését biztosító sajátos bírósági eljárás. E rendszer intézményi és eljárásjogi hátterének magyar nyelvű feldolgozásához továbbra is alapvető Kende Tamás, Jeney Petra és Szűcs Tamás szerkesztésében megjelent Európai közjog és politika, valamint Blutman László Az Európai Unió joga a gyakorlatban című munkája. [11]

Nem perújítás, hanem új jogvita

A magyar kormány előtt tehát elméletileg létezhet olyan jogi út, amely nem kérdőjelezi meg közvetlenül az Európai Unió Bíróságának jogerős ítéletét, mégis lehetőséget teremt a napi egymillió eurós kényszerítő bírság további fennállásának felülvizsgálatára. Ennek alapja nem valamiféle általános politikai rebus sic stantibus érv lenne, és nem is klasszikus perújítás.

A kiindulópont sokkal egyszerűbb: megváltozott a jogi környezet, megváltozott az uniós migrációs rendszer, ezért Magyarországnak olyan új szabályozást kell kialakítania, amely egyszerre felel meg a határvédelem magyar céljainak, az új migrációs paktumnak és az EUB korábbi ítéleteiből eredő kötelezettségeknek.

Ezután pedig kérni kell annak hivatalos megállapítását, hogy a teljesítés megtörtént, mert ha a Bizottság ezt elfogadja, a kényszerítő bírság jövőbeni alkalmazásának alapja megszűnhet. Amennyiben nem fogadja el, akkor létrejöhet az az új jogvita, amelyben végső soron ismét az uniós bíróságok mondhatják ki, hogy hol húzódik a határ a jogerős ítélet végrehajtása és az időközben kialakult új jogi helyzet között.

A kérdés tehát nem az, hogy felülírható-e a múlt, hanem az, hogy egy folyamatosan fizetendő kényszerítő bírság esetében figyelmen kívül hagyható-e a jelen. Aligha.

A szerző államtudományi doktor, politikus és újságíró

Az eredeti írás a Pragmatica Hungarica oldalon jelent meg.