Attilától Etelkáig

A nyelvtörténet, a nyelvrokonság és az őstörténet végtelenül összetett viszonyrendszer.

Az őshazában maradt magyarok felkeresésére indult Julianus és Gerhardus Domonkos-rendi szerzetesek szobra. Antal Károly alkotását 1937-ben a Halászbástyán állították fel, ma a budai Várban, a Hotel Hilton Dominikánus udvarában látható Fotó: MTI–Vadas Ernő

Ám azt A. Jászó Anna nem fejti ki, mi az oka annak, hogy ilyen makacsul összefonódott a köztudatban nyelv- és néprokonság tudata. Nem írja meg, miért nem tudatosodik a kultúra iránt fogékony emberben, hogy mivel az őstörténet összetett, interdiszciplináris közelítéseket igénylő tudomány, azt nem lehet azonosítani egyetlen terület eredményeivel. László Gyula fél évszázaddal korábbi szavaival élve az őstörténet sokszálú diszciplína. Mindezek értelmében nyelvrokonság, nyelvtörténet és őstörténet közé nem tehetünk egyenlőségjelet, ahogy a régészet és a szellemi néprajz idevágó eredményei sem rajzolják meg önmagukban a magyarság őstörténetét, mi több, még a XXI. század szülötte, a forradalmi technológiákat alkalmazó, eurázsiai génmigrációs térképeket természettudományos bizonyossággal vázolni képes archeogenetika sem.

Ám mindez megfordítva is igaz: egyik terület tudományos eredményeit sem nélkülözheti egy megcsontosodásoktól mentes, friss és szinoptikus őstörténeti közelítés, és csakis utóbbi szemléletmóddal és módszertannal remélhetünk valódi áttörést a magyarság régmúltjának kutatásában. Utóbbiban kétségkívül óriási lehetősége és felelőssége van az alig egyéves, interdiszciplináris szinergiákat teremteni képes Magyarságkutató Intézetnek.

A folklór őstörténeti szerepe

Eurázsia hatalmas, viszonylag jól átjárható területén rendkívül bonyolult a nyelv, a gén és az etnikum, illetve a nyelv és a kultúra viszonya. Egyszerű képlet minderre csak egy olyan boldog trópusi szigeten létezne, melynek gyér lakossága sohasem keveredett senkivel és semmivel. Eurázsia e mesebeli, boldog szigettel szemben az összetett közelítést igényli, Ago Künnap tartui professzor pár évtizede, a Roots-konferenciák indításakor lingvo-archeo-genetikainak keresztelte ezt. E sorok írója, László Gyulához hasonlóan, meg van győződve a folklór őstörténeti (kulcs)szerepéről is. A közösségi azonosságtudat formái ugyanis rengeteget változtak az ezredévek során a polgári nemzeti identitások kialakulásáig. Egész más volt egy mozgékony, korai nagyállattartó közösség társadalmi és nyelvi szerkezete a nomadizálás hajnalán, mint egy rigid államhatárok között élő, szabályozott köznyelvet használó európai társadalomé az ezredfordulón.

Ezen változó formák között talán éppen a néphagyomány közvetítette a legidőtállóbb: a népi emlékezetnek akkor is megvan a folytonossága, mikor véres kardok és lángnyelvek emésztik az intézményes művelődés vívmányait. Az ősidőkre emlékező folklórra Ausztrália partvidékétől az észtföldi Saaremaa szigetéig hozhatnék példákat, de szorítkozzunk most a magyar gyermekmondókák állathívogató rétegére! Ezekben ma is megelevenednek a török kor borzalmas emlékei a válogatott kínhalálnemekig, s ha még régebbi mondókarétegekben kutakodunk, a régi hitvilág elemei is felszínre kerülnek vízvetéstől a három köpésig.

De térjünk csak vissza a identitás kérdésköréhez, mivel itt leljük magyarázatát annak, miért forrt ennyire egybe nyelveredet és néperedet kérdése az idők során. Az euró­pai művelődéstörténet a nyelv identitásképző kulcsszerepét a nemzetállami eszme születésénél keresi. A magyar történelemben éppen Mohács tanít meg rá, hogy nem megkésettek, hanem élen járók voltunk számos tekintetben. Sylvester János 1539-es Grammatica Hungarolatinájának bevezetése már az „anyanyelve kiművelésével válhat naggyá a nemzet” Bessenyei-féle gondolatának világos előképe. A kultúrnemzet képéé, amely Németföldön fogalmazódik meg a preromantika idején. Míg Franciaország Staatsnation – most azt hagyjuk, milyen kisebbségi és nyelvpolitikával érte-éri el ezt –, addig a németségnek, egységes Németország hiányában, nem maradt más, mint a kulturális öndefiníció lehetősége (Kulturnation).

A történeti nyelvészet, mely a XIX. század eleji német egyetemeken, többek közt a magyar vándordiákoktól is látogatott Göttingában alakult ki, úgy gondolta, a germán nyelvek eredetének vizsgálata fényt vethet a germán népek eredetére is. A helyzetet tovább bonyolította A fajok eredetéből származó, darwini szövegrészeken alapuló evolucionista felfogás, mely a családfa-metaforát erőltette a nyelvi folyamatok és a nyelvi változások ábrázolására, nem beszélve az evolúciós amőbaszintre helyezett alapnyelv metaforájáról. Mind a nyelvi családfák, mind az alapnyelvi rekonstrukciók olyan keretek, melyek sok sebből véreznek.

Ezt a The impossibility of the evolutionary metaphor című tanulmányomban fejtegettem 2018-ban, mely megtalálható a világhálón. Kritikám nem a magyar nyelv rokonságát kérdőjelezi meg, csupán azt, érdemes-e egyes európai nyelvészeknek foggal-körömmel ragaszkodni olyan gondolati és vizuális elemekhez, melyek a széles közvéleményben inkább az értetlenséget fokozzák a nyelvrokonságok tényével szemben, ahelyett, hogy érthetően elmagyaráznánk, A és B nyelv esetleges nyelvrokoni viszonyának teszteléséhez semmi szükségünk ezekre a XIX. századi, evolucionista hókuszpókuszokra.

A Habsburg-összeesküvés elmélete

Helyszűkében talán ennyi is elég a háttér megértéséhez, de a Habsburg összeesküvés-elmélet kérdését sem szeretném megkerülni. E témáról is sok szó esett, ha ellenkező előjellel is, Makoldi Miklós és A. Jászó Anna közt. Kezdjük Sajnovics Jánossal és rendi felettesével. Való igaz, a selmeci születésű jezsuita, Hell Miksa csillagászati küldetéséről tudott a császárnő, hiszen ekkoriban Hell már a bécsi csillagvizsgáló igazgatója volt, Sajnovics művét pedig beleltározták a Hofbibliothekba, a hatalmas birodalom egyedülálló könyvgyűjteményébe. No de ettől egy szerény, tehetséges szerzetes azonnal Habsburg-bérenccé lett volna? Igaz, a könyvtár első őre 1770-ben egy igencsak sárga-fekete szívű, anyanyelve szerint szlovák jogtudós, Kollár Ádám volt. Igen ám, csakhogy tíz évvel ezután Bessenyei György is egzisztencia nélkül marad, Sajnoviccsal ellentétben nem szélnek eresztett szerzetesként, hanem Bécsben, testőríróként.

S vajon kitől kap kétezer forintos kegydíjat és „létszám fölötti címzetes könyvtárosi” állást az időközben könyvtárigazgatóvá avanzsáló Kollár alá? Mária Terézia császárnőtől, akiért és koronája összes (!) országának védelméért a magyar nemesi rendek életüket és vérüket ajánlják az 1741-es, második pozsonyi országgyűlésen, ezzel mentőövet dobnak az uralkodónak csaknem reménytelen külpolitikai helyzetében. Majd egyes képviselőik testőrírókként a Mária Terézia-korabeli Bécsben, az azóta a kommunista magyar állam által eltékozolt testőrpalotában élnek. A rövid egyenleg: ebben az ezerszálú kulturális és politikai kontextusban óvatosan kell ítélni és még óvatosabban valakit vagy valamit elítélni.

Meg aztán itt van még valami, amit anno Bereczki Gábor kérdezett: ha a Habsburgok annyira támogatták a finnugor nyelvrokonság ügyét, ha annyira magyarellenes politikai lehetőséget láttak (volna) benne, ugyan miért nem engedték a Pesti Egyetemnek az összehasonlító nyelvészeti tanszék felállítását. Utóbbira csak a dualizmus korában kerül sor, nota bene Altáji (Összehasonlító) Tanszék néven 1872-ben, holott a fiatal Ferenc József nyilvánvaló magyargyűlöletéről nemigen kell magyar érzelmű embert meggyőzni: Világos és Arad után, a Bach-korszakban még a magyar Alföld is tele volt császári cseh hivatalnokokkal.

A talányos Hunfalvy Pál

Ejtsünk még pár szót egy valóban talányos nyelvészről, Hunfalvy Pálról is. Ügynök voltára senki nem talált bizonyítékot, bár gyorsan felívelő akadémiai karrierje tény, mint ahogy az is, hogy kellemetlen, intrikáló embertípus volt, a kivételes képességű Szentkatolnai Bálint Gábort szabályosan elüldözte az akadémiai berkekből, jórészt a gyökelméleti és az újgrammatikus szembenállás miatt. Hunfalvy elsődleges rossztette az volt, hogy A magyar nyelv szótára hat kötetét, ezzel annak szócsaládosítási elgondolásait szívós támadásaival és méltánytalan bírálataival csaknem egy évszázadra majdnem teljesen kivonta a magyar szófejtés tudományából, így az anyanyelvoktatásból is. Ennek oka, hogy Hunfalvy a kor németföldi evolucionista újgrammatikus nyelvszemléletét a csőlátásig tökéletesítette. Ezért mozgatott, áskálódott a Czuczor–Fogarasi-szótár ellen.

A hatkötetes, sok tekintetben máig kiváló munka kinyomtatása elsősorban Arany János sokadik titoknoki érdeme. Hunfalvy az ugor–török háborúban azonnal Arany halála után, 1883 januárjában új frontot nyitott Vámbéry Árminnal, és nem mellesleg részint saját ifjúkori nézeteivel szemben. Hunfalvy talán jobb szótörténész volt Vámbérynál, azonban Vámbéry nyelvszemlélete frissebb volt. Hunfalvy egy inkubátorban kialakuló alapnyelvből eredeztette a leánynyelveket beszélő népeket is, Vámbéry érzékelte a nyelvek valódi dinamikáját. Vámbéry egyébként maga is elismerte, hogy a magyar alaprétege finnugor, s a török hatások későbbiek. Valójában, bár akkoriban erről nemigen esett szó, ha túl e vitán az alig-alig megfogható hun nyelvet, a hun–magyar nyelvi kapcsolatot is keresnénk, azt valahol az uráli átjáró környékén, a török nyelvek megjelenése előtti időben kellene feltételeznünk.

Hámor és Magonc utódai

Összegezve: a magyar nemzeti érzelmű értelmiséget megosztó évszázados hun–finnugor vita csak akkor érhet bölcs és empatikus nyugvópontra, ha mindannyian elfogadjuk, hogy nyelvrokonság és néprokonság összekapcsolása, majd szisztematikus szétválasztása a végletekig összetett tudományos, kulturális és politikai folyamat volt, és ha elfogadjuk az őstörténeti kutatások holisztikus, komplex voltának szükségszerűségét is. Ennek keretében minden érdekelt tudományszaknak lehet finnugor, hun, török és más egyéb szála is. A Madáchot, Jókait, Krúdyt, Herczeget, Nyirőt, Weörest és Janikovszkyt fordító, magyar irodalmat szerető észtek nyelvének és még jó néhány hasonlónak rokona gyönyörű és termékeny anyanyelvünk, és ez egyáltalán nem mond ellent annak, hogy Hunor és Magor vagy – ha friss regényélményünkből merítünk – Hámor és Magonc utódai lennénk.

A szerző igazgató, Magyarságkutató Intézet–Magyar Nyelvtörténeti Kutatóközpont, egyetemi docens (ELTE BTK)