Begyűrűző elmebaj

A genderlobbi szlogenjeit sikoltozók most honnan veszik maguknak a bátorságot, hogy tollba mondják, ki hogyan nevelje a gyermekét?

Sokan persze minderre legyintenek idehaza, az egyes eseteket extremitásnak, az azok miatti ijedtséget eltúlzott percreakciónak, a mindebből felsejlő félelmet pedig fantomharcnak titulálva. Sokan úgy vannak ezzel – a jobboldalon is –, hogy lehet, a nyugati ember túl kecsessé vált a magány szabadságának ónsúlya alatt, de elképzelhetetlen, hogy ez mifelénk is megtörténjen. Sokan bíznak benne, hogy a szivárványszínű mozgások lompos árnyainak osonása nem sötétítheti el a „keleti ember” elméjét, hogy mi sokkal józanabbak, egészségesebbek, normálisabbak vagyunk, mint azok, akik velünk szemben folyamatosan saját „fejlettebbségükre” hivatkoznak.

És ez valamennyire így is van. Tény, hogy míg a „haladó” nyugati trendek vonásai kegyetlenül eltorzultak mára, a sokat korholt „kulturális el- és lemaradottságunkból”, (fél)perifériásnak nevezett fejlődésünkből ­fakadóan a sok hülyeség is lassabban szivárog át mihozzánk. De szivárog, a „csendes eső” stratégiá­ja, érzékenyítésnek nevezett agymosó képlete valamennyi progresszív társadalmi igazságharc esetén, tértől és időtől függetlenül ugyanaz. Ahol (még) nem teljesen perzselődött fel a társadalmak kollektív tudata (így volt ez a „fejlett” országokban még akár 20-30 évvel ezelőttig is), ott nem ajtóstul rontanak a házba a felvilágosult eszmék divatosnak beállított pompájukban. Először csak udvariasan kopogtatnak, mint a kültelki porszívóügynök, hogy felkeltsék a potenciális kuncsaftok nyájas figyelmét. Először előadják a marketingszöveget, bemutatják a jelenlegi és lehetséges alternatívákat, rendbe szedett bájukkal csak beszélgetni szeretnének erről-arról.

Sanda fortélyossággal kihasználják az újdonság keltette hangulatot, a kíváncsiság rút bűnét, majd amikor beszédbe elegyedett velük az ember, úgy érezheti, mintha már régtől fogva jöttek volna őhozzá. Kiderül, hogy a múlt nem is úgy volt, ahogy azt gondoltuk, hogy a nagyanyáinktól tanultak mától fogva másképpen vannak, és hogy a modernség füveskönyve mindenre kínál gyógyírt – olyan bajokra is, amelyekről nem is tudtuk, hogy baj. Nemcsak az derül ki, hogy a több ezer kilométer távolságból általuk idehívott vándorlók a testvéreink, hogy az abortusz nem is gyilkosság, hanem jog, vagy hogy a drogfogyasztást népszerűsítők valójában „a közösségük jogaiért küzdő aktivisták”. A bevezető hőstettek után arra is fény derül, hogy a természet sem az, aminek gondoltuk: hogy nem az ura az embernek, hanem fordítva. Most, hogy beengedtük őket hajlékunkba, már ­otthonias magabiztossággal magyarázzák el, hogy a férfi az nem is férfi, a nő az nem is nő, ezeket csak mi képzeltük be magunknak – vagy tanultuk így nagyszüleinktől –, a nemi identitásaink, „szerepeink” valójában cseppfolyósak. És mivel „az életkor csak egy szám” (ahogy kretén módon hirdeti ma már az UEFA is), erről a gyerekeknek is tudniuk kell, hiszen nem foszthatjuk meg őket attól, hogy szabadon, önkiteljesítő módon élhessenek.

Dolgoznak is ezen aktívan az említett porszívóügynökök, a jóemberkedő arcot fintorgató gendercivilek. Nem tudom, ez volt-e a kezdet (vélhetően nem), de tavaly valamelyik leszbikus egyesület nekilódult a gyerekek „érzékenyítésének” a Meseország mindenkié című országháborító könyvecskével, hogy minden hat éven aluli ovisban verjen gyökeret: Jancsi lehet Juliska és fordítva. A távolba készülődő vágy sajnos itt maradt és falánk sietséggel előadta, hogy „a család az család”, akkor is, ha egyébként nem az (az egyik kiváló támogató szerint „alkossa is a családot bármennyi ember” – tehát a három „apa” belefér, remélem).

Eme incselkedő és jól előkészített dilivonatra szállt fel ártó indulattal a Háttér Társaság a Melegekért (1997-ig „a Homoszexuálisokért”) és fordult adatigényléssel az államhoz, hogy megtudja, hány kisgyereken végeztek Magyarországon nemi szervüket is érintő műtétet és hogy ezen beavatkozásuk alapjául milyen diagnózis szolgált. Bár a Nyílt Társadalom Alapítványok által százmilliós nagyságrenddel támogatott szervezet valami ­uniós kutatási projektre hivatkozik, a valós cél igencsak nyilvánvaló: az egyébként a kisbaba egészségének megőrzését és a normális működés helyreállítását célzó beavatkozások statisztikáit akarják majd „bizonyítékként” lobogtatni, bemutatandó, hogy e gyermekeket „megfosztották” interszexualitásuktól. Indoklásul rá­adásul azt is előadták, hogy kifejezetten szükséges a szülők jogainak korlátozása a tekintetben, hogy gyermekük „milyen nemű emberként nőjön föl”.

A genderlobbi akciója nemcsak súlyos adatvédelmi és alkotmányos aggályokat vet fel, hanem erkölcsieket is. A „senki se szóljon bele, ki mit csinál a hálószobájában” szlogenjét sikoltozók most honnan veszik maguknak a bátorságot, hogy tollba mondják, ki hogyan nevelje a gyermekét? Nyugaton a trollkodás már ­odáig jutott: bíróság tiltja meg a szülőknek, hogy beleszóljanak abba, ha pubertás gyermekük az agymosás hatására visszacsinálhatatlan nemátalakító műtétnek veti magát alá. És az ilyen traumatikus beavatkozáson tinédzserkori hóbortból áteső gyerek felnőttkorban majd joggal kérdezheti szüleitől: „hol voltatok, amikor meg kellett volna védeni engem?”

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója

A borítókép illusztráció

Forrás: pexels