Érzékenyítés és megrontás

Gyermekeink és unokáink védelmében nincsen és nem lehet pardon.

Budapest, 2016. július 27. Kökény-Hámori Kamill (b) Billy és Pál Dániel Máté (j) Michael szerepében Sir Elton John és Lee Hall Billy Elliot című musicaljének próbáján a Magyar Állami Operaházban 2016. július 27-én. A darabot Szirtes Tamás rendezésében július 29-én mutatják be. MTI Fotó: Kallos Bea Fotó: MTI Fotó: Kallos Bea

Természetesen egy színház arculatát, hangulatát a vezetője határozza meg. A Madách Színház Kerényi Imre igazgatása után rossz irányba indult. Az addig meghatározó színészek szélnek lettek eresztve, a társulati létet szétzilálta a produkciókra szerződtettek kérész életű, ideiglenes érdekszövetsége. Amolyan „örülünk, ha most jut, a holnap bizonytalansága meg kizárólag a mi bajunk” mentalitás vált általánossá, a színészek hosszabb távú sorsa nem játszott szerepet a színház vezetősége előtt. Konkrét példával élve, a pandémia alatt a színház vezetője egyetlen e-mailben sem kérdezett rá a közérzetünkre, és akkor még egy szót sem ejtettem az anyagi lenullázódás iránti érdeklődés hiányáról.

Az a gesztus, hogy néhány előadás díját odaadják előre, amit, ha újra játszik a színház, akkor ezt az előleget visszakérik, nem más, mint szemfényvesztés. Az éhenhalás tekintetében sok kollégának édes mindegy, hogy a pandémia alatt vagy esetleg egy évvel később következik-e be ugyanaz a pénz nélküli helyzet. Megjegyezni kívánom azt is, hogy jutalmat utoljára Kerényi Imre idejében kaptak a színészek, azaz Tanár úr 2004-es igazgatása óta a fellépti díjunkon kívül más nem nagyon jutott. Ez így persze nem teljesen igaz, mert más az jutott, de attól inkább eltekintettünk volna.

Ennek a méltatlan helyzetnek a megvilágítására idekívánkozik rövid, személyes történetem is. 2001-ben játszottam egy epizódszerepet Szirtes Tamás rendezésében. A 2000-es évek elején fellépti díjam a bérlista alsó felében helyezkedett el, és pontosan ezért egyéb módokon is próbáltam megkeresni a kenyérre valót magam és több gyermekkel megáldott családom számára. Egy nemzetközi casting kiválasztottjaként elnyertem egy többmilliós díjazású reklámfilm főszerepét, amelynek külföldi felvétele ütközött színházi szerepem egyik előadásának időpontjával.

Szirtes Tamás nem engedett el, még úgy sem, hogy pótlásom zökkenőmentes megoldását elé tártam. Engedélye nélkül is leszerveztem a kollégáimmal helyettesítésem próbáját, ezt követően elutaztam a reklámmunka elvégzésé­re. Az előadás hibátlanul lement nélkülem, a nézők nem kérték vissza a jegyük árát. Történetem csupán azt illusztrálja, hogy az empátia, a minimális segítőkészség hiánya sajnos nem új keletű, és saját tapasztalatom szerint már két évtizede is sajátja volt a Madách Színháznak.

Jut eszembe, Tanár úr! A színész beosztott, mégis a színházi működés legfontosabb fogaskereke. Színész nélkül semmi értelme az igazgatónak, a díszletnek és a jelmeznek, a telt házas közönségnek. Mégis, tisztelet a kivételeknek, a színészek csak a közönség ovációja által megbecsültek, a kulisszák mögött nem tapsolnak bennünket oly lelkesen a munkaadók. Ezt bizonyítja az is, hogy az általam és a kollégáim által is elszenvedett felújítópróbákon Szirtes Tamástól olyan vehemensen repkedtek egy időben a „szellemi megbecsülésünket” jelző, ellenben végtelenül megalázó általános anyázások és annak még cifrább változatai, mint fecskék a nyári égbolton.

Jut eszembe, Tanár úr! A Madách Színház igazgatói székét töretlen vitalitással tizenhét éve koptatva a hírek szerint a következő igazgatói ciklus vezetésére is bejelentkezett. Volt növendékeként jelen írásommal én viszont kizárólag azért jelentkeztem be, mert az érzékenyítő LMBTQ-gyerekmusicalt szülőként és nagyszülőként még terv szintjén is megengedhetetlennek tartom. A Madách Színház nem süllyedhet az alternatív színházak polgárpukkasztó színvonalára! És főleg nem lehet szivárványos zászlóvivője a homoszexualitás és a genderideológia akár minőségi köntösbe bújtatott színházi terjesztésének.

Cikkem írásával egy időben a színház belső köreiből eljutott hozzám egy írott fohász, ami összefoglalása a Madách Színházon belüli elégedetlenségeknek. Segélykiáltás az emberi hangnemért, az anyagi és erkölcsi megbecsülésért. Az imából két gondolatot idéznék: „Kérlek, add Uram, hogy 2022. február 1-jétől olyan igazgatója legyen a Madách Színháznak, aki legfőképpen ugyanúgy tudja szeretni a vezetése alá került felebarátait, mint önmagát. Aki szereti és legjobb tudása szerint szolgálja a kegyelmedből kapott társulatot, a színészeket és a dolgozókat egyaránt. Add Uram, hogy ilyen ember üljön a Madách Színház Nonprofit Kft. ügyvezetői székébe.” Ezek a sorok remélhetőleg önmagukért beszélnek, és meghallgatásra találnak azoknál, akiknek van füle a hallásra.

Publicisztikám csepp a tengerben, mégis azt gondolom, hogy pontosan az ilyen, a magam és a mások által is megélt cseppek miatt előbb vagy utóbb, de túlcsordul a pohár. Megg­yőződésem szerint gyermekeink és unokáink védelmében nincsen és nem lehet pardon. Tanár úr bölcsességére vallana, ha ezt még időben észlelné, és a jövőt illetően levonná az egyedül helyes konzekvenciát.

A szerző színművész

(Borítókép forrása: MTI/Kallos Bea)