Természetesen egy színház arculatát, hangulatát a vezetője határozza meg. A Madách Színház Kerényi Imre igazgatása után rossz irányba indult. Az addig meghatározó színészek szélnek lettek eresztve, a társulati létet szétzilálta a produkciókra szerződtettek kérész életű, ideiglenes érdekszövetsége. Amolyan „örülünk, ha most jut, a holnap bizonytalansága meg kizárólag a mi bajunk” mentalitás vált általánossá, a színészek hosszabb távú sorsa nem játszott szerepet a színház vezetősége előtt. Konkrét példával élve, a pandémia alatt a színház vezetője egyetlen e-mailben sem kérdezett rá a közérzetünkre, és akkor még egy szót sem ejtettem az anyagi lenullázódás iránti érdeklődés hiányáról.
Az a gesztus, hogy néhány előadás díját odaadják előre, amit, ha újra játszik a színház, akkor ezt az előleget visszakérik, nem más, mint szemfényvesztés. Az éhenhalás tekintetében sok kollégának édes mindegy, hogy a pandémia alatt vagy esetleg egy évvel később következik-e be ugyanaz a pénz nélküli helyzet. Megjegyezni kívánom azt is, hogy jutalmat utoljára Kerényi Imre idejében kaptak a színészek, azaz Tanár úr 2004-es igazgatása óta a fellépti díjunkon kívül más nem nagyon jutott. Ez így persze nem teljesen igaz, mert más az jutott, de attól inkább eltekintettünk volna.
Ennek a méltatlan helyzetnek a megvilágítására idekívánkozik rövid, személyes történetem is. 2001-ben játszottam egy epizódszerepet Szirtes Tamás rendezésében. A 2000-es évek elején fellépti díjam a bérlista alsó felében helyezkedett el, és pontosan ezért egyéb módokon is próbáltam megkeresni a kenyérre valót magam és több gyermekkel megáldott családom számára. Egy nemzetközi casting kiválasztottjaként elnyertem egy többmilliós díjazású reklámfilm főszerepét, amelynek külföldi felvétele ütközött színházi szerepem egyik előadásának időpontjával.
