időjárás 19°C Apollónia 2022. július 7.
logo
Gyermekeink és unokáink védelmében nincsen és nem lehet pardon

Érzékenyítés és megrontás

Bognár Zsolt
2021.08.04. 07:45 2021.08.31. 12:56
Érzékenyítés és megrontás

A sajtóban nyilvánosságra került információk szerint Szirtes Tamás, a Madách Színház igazgatója tagadja, hogy Andrew Lloyd Webber LMBTQ-gyerekmusicaljének bemutatására készül, noha a színház hivatalos üzleti tervében az igazgatói szándék egyértelműen szerepel.

Magyarországon ádáz harcát vívja a normalitást felrúgó liberális ideológia, most épp a kiskorúak védelmét biztosító törvényi szabályozással szemben. Tanár úr elköteleződése a darab színrevitelére meggyőződésem szerint túlmegy minden határon. A Billy Elliot musical operaházi bemutatásával, amit Szirtes Tamás rendezett, hazánkban már évekkel ezelőtt elkezdődött a társadalom lopakodó szemléletformálása. Már akkor is pró és kontra vélemények borzolták a kedélyeket az előadás bizonyos jeleneteinek értelmezése kapcsán.

Éppen ezért a Madách Színház munkaszerződéses tagjaként tiltakozom az ellen, hogy fővárosunk vezető zenés színházában újfent propagandacélú érzékenyítés vehesse kezdetét. Ez botrány! Ezúton is fel szeretném erre hívni döntéshozóink figyelmét. Több mint huszonöt éve dolgozom a színháznál, eleddig próbáltam a helyi értékén kezelni az általam testközelből megtapasztaltakat, de Tanár úr kételyeket ébresztő állítása után a teljesség igénye nélkül, néhány takarásban levő történés elől szeretném fellebbenteni a függönyt, mindannyiunk tisztánlátását elősegítendő.

2020. augusztus 15-én, szombaton jelent meg a Mandiner és a Magyar Nemzet felületén az SZFE átalakítása kapcsán Karsai Györgyhöz írt nyílt levelem Hamis liberális áriák címmel. Ebben a liberális fősodorral szemben merészeltem véleményt formálni, ami után minden voltam, talán csak akasztott ember nem. Azt gondoltam, hogy az ötvenes évek világa nem térhet vissza, amikor is a rendszerellenes véleményt megfogalmazók otthona előtt leparkolt a fekete autó, és két bőrkabátos káder érdeklődött a kiszemelt hogyléte felől. Tévedtem.

A hétvégén lehozott cikkemet követően szinte azonnal, már hétfőn délelőtt megérkezett színházam virtuális fekete Pobedája egy e-mail formájában, csatolva részemre a színház magatartási (etikai) kódexét, amely felhív az etikus viselkedés betartására, a konfliktuskerülésre és tájékoztat az etikai alapelveket sértő magatartások esetén alkalmazott eljárásrendről. Értettem a kissé direktnek tűnő célzást, de ezt követő írásaimban sem fogtam be „pörös számat”, és eddig még sikerült elkerülnöm az Andrássy út 60. csengőfrászát és a személyes kontaktust figyelmeztetésem ötletadóival.

Természetesen egy színház arculatát, hangulatát a vezetője határozza meg. A Madách Színház Kerényi Imre igazgatása után rossz irányba indult. Az addig meghatározó színészek szélnek lettek eresztve, a társulati létet szétzilálta a produkciókra szerződtettek kérész életű, ideiglenes érdekszövetsége. Amolyan „örülünk, ha most jut, a holnap bizonytalansága meg kizárólag a mi bajunk” mentalitás vált általánossá, a színészek hosszabb távú sorsa nem játszott szerepet a színház vezetősége előtt. Konkrét példával élve, a pandémia alatt a színház vezetője egyetlen e-mailben sem kérdezett rá a közérzetünkre, és akkor még egy szót sem ejtettem az anyagi lenullázódás iránti érdeklődés hiányáról.

Az a gesztus, hogy néhány előadás díját odaadják előre, amit, ha újra játszik a színház, akkor ezt az előleget visszakérik, nem más, mint szemfényvesztés. Az éhenhalás tekintetében sok kollégának édes mindegy, hogy a pandémia alatt vagy esetleg egy évvel később következik-e be ugyanaz a pénz nélküli helyzet. Megjegyezni kívánom azt is, hogy jutalmat utoljára Kerényi Imre idejében kaptak a színészek, azaz Tanár úr 2004-es igazgatása óta a fellépti díjunkon kívül más nem nagyon jutott. Ez így persze nem teljesen igaz, mert más az jutott, de attól inkább eltekintettünk volna.

Ennek a méltatlan helyzetnek a megvilágítására idekívánkozik rövid, személyes történetem is. 2001-ben játszottam egy epizódszerepet Szirtes Tamás rendezésében. A 2000-es évek elején fellépti díjam a bérlista alsó felében helyezkedett el, és pontosan ezért egyéb módokon is próbáltam megkeresni a kenyérre valót magam és több gyermekkel megáldott családom számára. Egy nemzetközi casting kiválasztottjaként elnyertem egy többmilliós díjazású reklámfilm főszerepét, amelynek külföldi felvétele ütközött színházi szerepem egyik előadásának időpontjával.

Szirtes Tamás nem engedett el, még úgy sem, hogy pótlásom zökkenőmentes megoldását elé tártam. Engedélye nélkül is leszerveztem a kollégáimmal helyettesítésem próbáját, ezt követően elutaztam a reklámmunka elvégzésé­re. Az előadás hibátlanul lement nélkülem, a nézők nem kérték vissza a jegyük árát. Történetem csupán azt illusztrálja, hogy az empátia, a minimális segítőkészség hiánya sajnos nem új keletű, és saját tapasztalatom szerint már két évtizede is sajátja volt a Madách Színháznak.

Jut eszembe, Tanár úr! A színész beosztott, mégis a színházi működés legfontosabb fogaskereke. Színész nélkül semmi értelme az igazgatónak, a díszletnek és a jelmeznek, a telt házas közönségnek. Mégis, tisztelet a kivételeknek, a színészek csak a közönség ovációja által megbecsültek, a kulisszák mögött nem tapsolnak bennünket oly lelkesen a munkaadók. Ezt bizonyítja az is, hogy az általam és a kollégáim által is elszenvedett felújítópróbákon Szirtes Tamástól olyan vehemensen repkedtek egy időben a „szellemi megbecsülésünket” jelző, ellenben végtelenül megalázó általános anyázások és annak még cifrább változatai, mint fecskék a nyári égbolton.

Jut eszembe, Tanár úr! A Madách Színház igazgatói székét töretlen vitalitással tizenhét éve koptatva a hírek szerint a következő igazgatói ciklus vezetésére is bejelentkezett. Volt növendékeként jelen írásommal én viszont kizárólag azért jelentkeztem be, mert az érzékenyítő LMBTQ-gyerekmusicalt szülőként és nagyszülőként még terv szintjén is megengedhetetlennek tartom. A Madách Színház nem süllyedhet az alternatív színházak polgárpukkasztó színvonalára! És főleg nem lehet szivárványos zászlóvivője a homoszexualitás és a genderideológia akár minőségi köntösbe bújtatott színházi terjesztésének.

Cikkem írásával egy időben a színház belső köreiből eljutott hozzám egy írott fohász, ami összefoglalása a Madách Színházon belüli elégedetlenségeknek. Segélykiáltás az emberi hangnemért, az anyagi és erkölcsi megbecsülésért. Az imából két gondolatot idéznék: „Kérlek, add Uram, hogy 2022. február 1-jétől olyan igazgatója legyen a Madách Színháznak, aki legfőképpen ugyanúgy tudja szeretni a vezetése alá került felebarátait, mint önmagát. Aki szereti és legjobb tudása szerint szolgálja a kegyelmedből kapott társulatot, a színészeket és a dolgozókat egyaránt. Add Uram, hogy ilyen ember üljön a Madách Színház Nonprofit Kft. ügyvezetői székébe.” Ezek a sorok remélhetőleg önmagukért beszélnek, és meghallgatásra találnak azoknál, akiknek van füle a hallásra.

Publicisztikám csepp a tengerben, mégis azt gondolom, hogy pontosan az ilyen, a magam és a mások által is megélt cseppek miatt előbb vagy utóbb, de túlcsordul a pohár. Megg­yőződésem szerint gyermekeink és unokáink védelmében nincsen és nem lehet pardon. Tanár úr bölcsességére vallana, ha ezt még időben észlelné, és a jövőt illetően levonná az egyedül helyes konzekvenciát.

A szerző színművész

(Borítókép forrása: MTI/Kallos Bea)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.