Jiří Menzel édesapja újságíró volt. Kamaszkorában ő maga is erre a pályára készült, és arra, hogy a nyilvánosságot szolgálja. Mindannyiunk szerencséjére filmrendező lett, és csak jóval később, mintegy mellékesen lett belőle újságba író. Nem mintha nem lett volna különös tehetsége az íráshoz is, de azért csak jobb, hogy így alakult.
Hogy miért, arról így beszélt: „Csak éppen nem fűlt a fogam ahhoz, hogy kötelességből írjak, hogy naponta leüljek a tiszta papírhoz. Házi feladatra emlékeztetett a dolog, márpedig a házi feladatot ma is gyűlölöm. A szerkesztők végül rábeszéltek, de mint ifjú koromban a leckéim, ezek az írások is szinte mindig az utolsó pillanatban készültek el.” Vajon miért olyan ismerős nekem mindez és honnan? Van egy jellegzetes cseh kifejezés, így hangzik: Hát nem tudom. A magyarok között az rögzült valami miatt, hogy „háttal” nem kezdünk mondatot, ami persze nettó hülyeség.
Ha „háttal” kezdek egy mondatot, annak oka van. Pavel Eisner azt írja, hogy a hát, nem tudom egy sokat próbált, tehát tapasztalt nemzet életbölcsessége, kételyekkel temperált derűlátása. Igaza lehet, nekem is beletelt egy kis időbe (a fél életembe), míg a magabiztos kinyilatkoztatások után a legkedvesebb szavam a „talán” lett. De nézzük inkább Menzel urat: „Hát nem tudom. Ez a három szó lett később tárcáim címe és refrénje. Úgy éreztem, pontosan tükrözik, amit írás közben érzek: nevezetesen azt, hogy amiről írok, egyúttal kétségbe is vonom. Hogy félek a kategorikus kijelentésektől. Mint tősgyökeres csehben, eszmélésem óta ez a két hajlandóság perlekedik bennem: az alighanem szerencsés módon velem született optimizmus (máskülönben nem tudom, honnan venném) és az élettapasztalat adta szkepszis. Csehországban élünk, és Csehországban a derűlátás és a kétely is helyénvaló. A derűlátás hit, hogy az elkövetkező évek boldogok lesznek, a kétely pedig megóvja az optimizmust a vakságtól, és óvatosságra int.”
Nos, így megy ez. Víg Mihály ekképp definiálja földrajzi helyzetét és identitását a Balaton zenekar egyik dalszövegében: „Csehszlovák vagyok, de délen élek.” Ez is rendkívül pontos, már azonkívül, hogy vicces. Ennyit a közép-európaiságról és a V4 előrevetítéséről a rock and rollban.
A művelt magyarok nagyon szeretik Jiří Menzelt, a legmagyarabb csehnek tartják, akárcsak a szintén csodálatos tettestársát, Bohumil Hrabalt. Volt idő, amikor Magyarországon népszerűbbek voltak, mint a hazájukban. Ennek sok oka volt, az egyik talán a hasznos irigység. A kedély és a derű irigylése. Hogy amíg mi leszegett fejjel filozófusra ittuk magunkat a szürkeségben, a csehek minimum Hašek óta kiröhögték az egész virblit úgy, ahogy volt, tokkal-vonóval. Ami nem jelenti azt, hogy ne lettek volna jó hazafiak. De ha jöttek a nácik, Tapicka forgalmista azért bokros teendői között szakított időt arra is, hogy lepecsételjen egy formás női feneket.
És megtanulhattuk tőlük azt is, hogy unalom ellen mosómedvét kell vásárolni, mert nagyjából azért minden a helyén van, csak a darazsak ne lennének. És ha a Škoda begurul az árokba, majd csak jön valaki, hogy kihúzza a doktor urat a slamasztikából. Egy korszak persze lezárult ott is, az Octaviában már nem forr fel a hűtővíz minden emelkedőnél, a sör megdrágult, az idő felgyorsult, eljött az újabb lerövidítések ideje. Nem tudom, lesz-e valaki, aki olyan szépen megénekli majd mindezt, ahogyan Menzel úr tette ezt azzal a korral, amelynek a végére alighanem a halála tett pontot. Ja, a folytonos urazás azért megy ebben a kis eszmefuttatásban, mert a cseheknél, akárcsak lengyel barátainknál, ez a társas érintkezés szerves részeként működött. Talán a polgári kultúra az oka, vagy mi.
Jirkázás is lesz egy kicsit mindjárt. Mert az mindig izgalmas, ha az ember egyszer csak belefut a bálványába. Velem ez Miskolcon esett meg, hol máshol. A helyzetet csak súlyosbította, hogy a mester Magda Vášáryová társaságában jelent meg, amitől aztán, felidézve a Sörgyári capriccio néhány fontos jelenetét, feszt ráléptem a saját cipőfűzőmre lányos zavaromban. Menzel nagyon jó passzban volt, egy fekete mackóruhában piruettezett holmi villanypóznáknál, és bátran lehetett Jirkának szólítani.
Mindeközben hihetetlen türelemmel viselte a nyilván már ezerszer hallott kérdéseket a sörgyári kéményről és más fontos dolgokról. És akkor hirtelen még személyessé is vált az egész (na, megvan a kulcsszó, mondaná Woody Allen), de tényleg az van, hogy Jiří Menzel olyan volt, mint a srác a szomszédból, közben meg a világon az egyik legfontosabb rendező. Amiben most egy jó nagy lyuk támadt a távozásával.
Jirka, Menzel úr, hálás köszönet mindenért. Köztük azért az apróságért, hogy meg tetszett változtatni a látásunkat.
