Kolozsvári gyorstalpaló svájciaknak

Az anyaország iránti erdélyi bizalmi tőke immár voksokban is mérhető, központi ereje azonban változatlanul az emocionális ragaszkodásban, az összetartozás érzésében áll.

A volt kormányfő szerint az együttműködés Romániát erősíti Fotó: Havran Zoltán

A történet legnehezebben emészthető részének a magyar „elem” számított. Mindenekelőtt azért, hogy ilyen jelentős létszámban megmaradt a román tenger közepén, de Kolozsvár építészetének egyértelmű magyar identitása is gombócként akadt a torkokon. A kérdések ugyanazok: akkor hogy is van ez? És miért? Tovább bonyolította a képet, amikor kiderült: a túlnyomórészt egyházi tulajdonban lévő épített örökség továbbéltetését célzó felújításokra elsősorban Magyarországról érkezett finanszírozás. Mármint hogy onnan ide? – formálódott az újabb kérdés. De hogyan? És miért?

A magyar kormány nemzetpolitikai célkitűzéseiről beszélni minden magyarságtörténeti előélet nélküli embereknek igazán embert próbáló feladat. Főleg olyan körülmények között, ha mindjárt érkezik is a szabványreakció a nyolcvanas éveiben járó Kelet-Európa-szakértőtől: szóval ez van Orbán Viktor fejében? A felhang cseppet sem elismerő. Inkább gyanakvó, mint amikor kéznyújtásnyi közelségbe kerül valamiféle bűzös összeesküvés leleplezésének lehetősége. Csőre töltve a revizionizmus vádja is, innen indultunk hát újabb kanyarok felé. Menet közben pedig minden lépésre találkozhattunk a nyugat-európai média panelmondataival, amelyekkel a magyar miniszterelnököt az európaiság ellenségeként szokták megjeleníteni.

Nem akarom magammal hurcolni az olvasót a teljes szellemi kirándulásra, már csak azért sem, mert hiba lenne igazán reprezentatív mintának tekinteni az Erdélyben túrázó svájciakat. A jelenség viszont fontos adalékokkal szolgál a közvéleményben élő magyarságkép tanulmányozásához. És nemcsak a kantonok országára vonatkoztathatóan, bár a soknyelvűség ottani zökkenőmentes együttélése kézenfekvő párhuzamként kínálja magát a közös erdélyi mindennapok elemezgetéséhez.

Sokkal húsbavágóbb viszont, hogyan alakul a magyarokról és Magyarországról a mai Romániában formálódó kép így együtt, de külön-külön is. Mert mindkettő változóban van. A hiva­talos kevésbé, ahhoz egyelőre a közös európai identitás sem tudott vidám színeket keverni. Azért a felelősöknek volt gondjuk rá, hogy az 1989-es rendszerváltó események utáni illú­ziókat még időben szertefoszlassák, így aztán hamar visszatért az emberek közé az amúgy is történelemtől terhes gyanakvás. A gyula­fehérvári nagygyűlés centenáriuma is a tudatosan elpuskázott lehetőségek sorát gyarapítja, bár az utóbbi esemény „gloire és gyász” alapállása igazából mindent meghatároz, illetve korlátok közé szorít.

Egyre érzékelhetőbb azonban az elsősorban az erdélyi magyarság életkörülményeinek, komfortérzetének javítását célzó magyar „beavatkozások” nyomán fakadó elismerés. A ­megújuló épületek, az új létesítmények, a gazdaságserkentő programok persze némi irigységet is keltenek a többségi nemzet tagjaiban, főleg a hasonló jellegű helyi kezdeményezések akut hiányában. Hiszen értelemszerűen ők is szeretik a hazájukat és fájlalják hiányossá­gait. A magyarokkal való példálózás egyszerre erősíti az anyaország, illetve a romániai magyarság presztízsét, és egy alapvetően felelős és potens ország nemzetféltő és -mentő céljait legitimálja. Bizonyos mértékig ellentmondani látszik ennek az utóbbi években fokozódó vadászat a nemzeti szimbólumok ellen, de mindez aligha kisebbíti az eredményeket.

Rávilágít viszont arra, hogy a magyar diplomáciának melyik fronton kell újabb ener­giákat bevetnie.

Vitaindító írásában Ballai Attila így fogalmaz: ha Magyarország hajdan az ismeretlenségből eredő félreértések ellen küzdött, tegnap és ma a szándékos félreismerések ellen (is) küzd. Romániában mindezeket részben a még mindig csak elvétve és fél szájjal elismert történelemhamisító szándék táplálja, másrészt egy vízió nélküli ország szlogenszerű uniós megfelelési kényszere mozgatja. Mindkét tényező ellen nehéz harcolni, ezért talán minden korábbinál több eredménnyel kecsegtethet az anyaország és az elcsatolt nemzetrész egységének egyre szervesebbé tétele. Ugyanakkor a nemcsak a romániai magyarság életét komfortosabbá tevő megvalósításokra alapozó retorikának a sikerpropaganda eszközétől sem szabad visszariadnia, hiszen mint tudjuk, nem elég sikeresnek lenni, annak is kell látszani.

Az anyaország iránti erdélyi bizalmi tőke immár voksokban is mérhető, központi ereje azonban változatlanul az emocionális ragaszkodásban, az összetartozás érzésében áll. ­Ennek további erősítése, összehangolása képezhet olyan további üzeneteket, amelyek mentén a rólunk érkező hírek és híresztelések által sugárzott képekben egyre több legyen az átfedés. És ne csak Svájc irányába, de saját hitünket is erősítve.