Az utóbbi napokban a hazai lombikprogram kapcsán egy egyszerre etikai, vallási és szakmai vita bontakozott ki a polgári oldalon, ami nem minden aspektusból szerencsés, bár a hozzászólók egyikétől sem lehet elvitatni a maga módján a jobbító szándékot és törekvést. Mindenki a maga igazságát vélelmezi és védelmezi, ugyanakkor mindenkinek megvan az a méltósága is, hogy tiszteletben tartsák az álláspontját.
Éppen ezért most nem arról kell beszélni, ami elválaszt bennünket, hanem arról, ami összeköt. Talán nem kevesebbről van most szó, mint a katolikus egyház és a hívek közötti kapocs jövőjéről, hiszen hazánkban is több tízezer, egyes becslések szerint akár 150 ezer meddőséggel küzdő pár van, akik gyermeket szeretnének vállalni. Ez háromszázezer embert jelenthet. Csak összevetésképpen: ez majdnem pontosan annyi, amennyi szavazatot a 2006 és 2010 között regnáló miniszterelnök és pártja kapott a 2018-as választásokon.
A meddőség az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint betegség, ugyanakkor a kezelés (gyógyítás) során egy harmadik embert – egy embriót – hoznak létre, méghozzá külső, azaz emberi és bonyolult technológiai beavatkozással. Nem kívánok sem a demográfiai – a bővülő családtámogatási lehetőségek mellett a hazai, elsősorban életmódból fakadó halálozási mutatók javításával és a lombikgyermekek növekvő számával már elérhető közelségbe kerülhet a népesedési fordulat is –, sem pedig az egészségügyi kérdésekre (hormonkezelések) kitérni, sokkal inkább egyes etikai kérdésekre.
Nézzük, hogy mi volt a vitát kiváltó, Veres András katolikus győri megyés püspök úrtól idézett három mondat, amely így hangzott: „Elindult ugyan egy változás, de virágzik a számomra még mindig nagyon fájdalmas lombikprogram. Ezt teljesen ki kéne iktatni a gyakorlatból, súlyos bűnöket követünk el vele! Az emberi élet továbbadása nem technológia kérdése, hanem két ember, egy férfi és egy nő szeretetkapcsolatát feltételezi, nagyon komoly lelki vonatkozásokkal a háttérben.”
Kezdjük visszafelé! „Az emberi élet továbbadása nem technológia kérdése”, állítja a püspök úr. Ha ezt igazságnak veszem, akkor bizonytalan vagyok, hogy az inkubátor státusa mi legyen, hiszen anélkül akár halálra vagy súlyos fogyatékosságok hordozására vannak ítélve az erre szoruló koraszülött gyermekek. (Az inkubátorok nélkül én magam sem írhatnám ezeket a sorokat, bár sérülés nélkül én sem úsztam meg: elvesztettem hallásom 80 százalékát.) Ha már technológia: az inkubátor érdekes története is jól mutatja, hogy mennyire ellenezték azt még az 1940-es években is. Kevéssé ismert, de eleinte, az előző század fordulóján cirkuszokban és vidámparkokban mutogatták az aprócska gyermekeket borsos belépők fejében, mert olyan magasak voltak az üzemeltetési költségek, hogy a szülők nem bírták anyagilag, és maguk az orvosok, kórházak sem támogatták a technológiát annak kiforratlansága miatt (sem).