Mindent köszönök a válogatottnak!

A baloldal cinikus álomgyilkosaiból egyszeriben újdonsült focirajongók lettek.

Budapest, 2021. június 19. A magyar csapat tagjai köszöntik a szurkolókat a koronavírus-járvány miatt 2021-re halasztott 2020-as labdarúgó Európa-bajnokság F csoportjának második fordulójában játszott Magyarország - Franciaország mérkõzés végén a Puskás Arénában 2021. június 19-én. A társházigazda magyar válogatott 1-1-es döntetlent játszott a világbajnok francia csapattal. MTI/Kovács Tamás Fotó: Kovács Tamás

Ez van.

A focit olyan szenvedély lengi körül, amely egyetlen más sport háza táján sem található meg. És mi, magyarok aztán rettenetesen ki vagyunk éhezve a sikerre. A ­müncheni meccsen volt egy jellegzetes pillanat, ami igazán megmutatja, mennyire is. Szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna, alig lehetett látni, a labdarúgók arcáról patakokban csorgott a víz, a mezük teljesen át volt ázva, csúsztak-másztak, és úgy tűnt, minden játékos ott, helyben az életét adta volna a győzelemért. Ezért is szeretjük és tiszteljük nagyon ezt a mostani csapatot.

A hatalmas szívükért, a küzdőszellemükért, mert látjuk, hogy az utolsó csepp vérükig harcolnak. Ezt tudjuk, értékeljük is, de ott van ugye a tizenkettedik játékos, a szurkoló. Aki kilencven percen át buzdítja állva, teli torokból ordítva a csapatot. Aki nem tudja, milyen is ez, annak mondom, hogy igen fárasztó tevékenység. Főleg, ha előtte fél napot utazik a drukker, tűző napon álldogál órákon át, étlen-szomjan, ellenséges és agresszív rendőrök között, úgy, hogy folyamatosan provokálják. No, a beszámolók szerint ebből mindegyik meg is volt, sőt roppant viccesen még arra is képes volt a bajor rendőrség, hogy szivárványos buszokkal szállítsa a stadionba a félbarbár, magyar és nem LMBTQ-zászlókkal meccsre induló néhány száz magyar „fasisztát”.

Hátha ettől a kis akciójuktól és a húsz percen át tartó szivárványos érzékenyítő zötykölődéstől a hagyományos családokat támogató és az alaptörvényt elfogadó kemény mag egyszeriben rendes liberálissá fog változni. Itt jegyeznénk meg, hogy a németek egész emberségesek és megengedők voltak, hiszen akár helyes és puritánul berendezett, őrtornyos lágerekbe is zárhatták volna a magyarokat (ugye-ugye), majd addig verhették volna őket, amíg lélekben el nem engedik ezt a nemzetieskedést, a magyarkodást, és el nem fogadják végre az óvodások jogát a nemváltoztatásra mint a legfontosabb euró­pai értékek egyikét. Sőt! A legfontosabbat. Egyikét nélkül.

Ebben a műfajban a németek amúgy is igen hatékonyak tudnak lenni, ha kicsit összeszedik magukat. A drukkerek az egész napos szivatás ellenére, ami egyébiránt simán verte aljasságban egy bukaresti túra szemétkedéseit, kilencven percen át tiszta erőből buzdították a fiainkat. És az a bizonyos pillanat: amikor az eső még jobban rákezdett, a közvetítés rendezője, hogy érzékeltesse, mekkora is a zuhé valójában, megmutatta a német szurkolókat, akik megszeppent és elázott kiskutyaként dideregtek, és egymás után bújtak bele az esőkabátjukba. Ekkor halkan megjegyeztem – a családom körében néztem a mérkőzést –, hogy nagyobb összegben mernék fogadni, hogy mindjárt a magyarokat is láthatjuk majd, akik viszont félmeztelenül fognak tombolni, ugrálni: szurkolni.

Így is lett.

És a jóslatom is szóról szóra beteljesült. Óriási volt a kontraszt a két tábor között. (Persze, csak ha az LMBTQ-jogoknak és nem a német csapatnak drukkoló, vérszegény németeket nem hatalmas túlzás egyáltalán tábornak nevezni.) A magyarok nem dideregtek, nem vacogtak, nem húzták a fejükre egy kis nyári záportól megrettenve a kapucnit, hanem extázisban, félmeztelenül tomboltak, és teljes erejükkel támogatták a válogatottat. Amelyik kis híján csodát tett, hatalmasat küzdve majdnem továbbjutott a halálcsoportban. Abban a csoportban, ahol ott volt az Európa- és a világbajnok is. Ami hatalmas teljesítmény, és amiről másnap az egész világ tisztelettel és csodálattal beszélt.

Kivéve persze a 444.hu, a 24.hu és a ­Telex.hu szélsőliberális kommentelőit, akik csütörtök reggel is ott folytatták, ahol abbahagyták: habzó szájjal kárörvendtek, oktatást és egészségügyet emlegetve, orbánozva, stadionozva fröcsögtek. De most először nem éreztem dühöt, amikor átnéztem azt a több száz ocsmány kommentet, amit kihánytak magukból, inkább elkezdtem szánni őket. Mert ők sosem fogják átélni azt, amit mi éreztünk. Köszönöm a válogatottnak, köszönöm Rossi mesternek és köszönöm a fanatikus szurkolóknak ezt a mérkőzést és ezt a hatalmas élményt.

Köszönöm, hogy vagytok.

A borítóképen: a magyar csapat tagjai köszöntik a szurkolókat a 2020-as labdarúgó Európa-bajnokság F csoportjának második fordulójában játszott Magyarország–Franciaország mérkőzés végén a Puskás Arénában 2021. június 19-én

Fotó: MTI/Kovács Tamás