Visegrád szellemi előzményei

Antall József 1990-ben hívta meg Csehszlovákia és Lengyelország vezetőit Visegrádra az együttműködés lehetőségeiről tárgyalni.

A négyepizódosra tervezett munka betekintést enged a politikus és családja mindennapjaiba, valamint a történelemcsinálás nagy pillanataiba

Így Kovács István barátommal örömmel fogadtuk Ilia Mihály fölkérését, hogy működjünk együtt a szegedi Tiszatájjal az 1970 novemberében elindított Most–Punte–Híd rovat szerkesztésében. A kor követelményeinek eleget téve ugyan „kelet-európai” szemléknek mondták a két rovatot, mi igyekeztünk Kelet-Közép-Európára figyelni. Némi túlzással azt mondhatjuk, a nemzetközi Közép-Európa-divat (Milan Kundera nevezetes Párizsban megjelent esszéje, Az elrabolt Nyugat, avagy Közép-Európa tragédiája jelezte kezdetét 1983 novemberében) előtt jó évtizeddel láttunk hozzá a munka, a közvetítés szellemi részéhez. Az akkori fiatal nemzedékből számos kollégát, barátot sikerült megnyerni ehhez, a történészek közül Borsi-Kálmán Bélát, Heiszler Vilmost és Petneki Áront említem csupán, az irodalmárok közül pedig Bába Ivánt, Spiró Györgyöt és Milosevits Pétert.

Fontos mérföldkő volt idehaza 1980-ban Közép-Európa újrafelfedezésének útján Szűcs Jenő emlékezetes tanulmánya (Vázlat Európa három történeti régiójáról) az illegálisan megjelent Bibó-emlékkönyvben. 1983-ban azután önmagában legálisan is napvilágot látott a Gyorsuló idő népszerű sorozatában. Három makrorégióról beszélt a szerző, akarva-akaratlanul tagadta a kontinens két részre történő fölosztását. Munkájának ugyan a középkor volt a tárgya, de a szellemi hagyományt tekintve Bibó István és Németh László szemlélete folytatásának lehetett tekinteni.

Kundera említett esszéje rövid idő alatt nagy karriert futott be, Közép-Európa ismét fölkerült a nemzetközi szellemi érdeklődés térképére. Hozzászóltak írásához, elismerték igaz­ságait, vitatták egyes megállapításait. Hatása érezhető volt a mi országainkban is. Prágában Střední Evropa (Közép-Európa) címen indított szamizdat folyóiratot Rudolf Kučera történész. Olyan szellemek fölszabadító gondolatai láttak régiónkról napvilágot, mint Czesław Miłoszé és Konrád Györgyé. Amikor engedélyezték idehaza 1985-ben a nemzeti demokrata ellenzék fontos fórumát, a Bethlen Gábor Alapítványt, a Nagy Gáspár vezette titkárság tudatosan törekedett a közép-európai dimenzió képviseletére, így kapott Bethlen-díjat 1987-ben Zbigniew Herbert lengyel költő, 1988-ban pedig Bohumil Hrabal cseh író.

Nem volt véletlen, hogy Varsóban a Lengyelország Európában nevű nemzetközi politikával foglalkozó független kezdeményezés 1988 végétől következetesen napirenden tartotta Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország ellenzéki kapcsolatainak szorosra fűzését. Nálunk pedig első független folyóiratunk, az 1988 novemberétől megjelenő Hitel programszerűen közölte szomszédaink ­íróit, ellenzéki politikusait (itt jelent meg például Wałęsa híres tévévitájának szövege; Václav Havel, Ján Čarnogurský írásai – még jóval a politikai fordulat előtt). 1989 júniusában Közép-Európa jövőjéről tartott nemzetközi tanácskozáson vehettünk részt Krakkóban (a Magyar Demokrata Fórum koalíciós delegációval – Konrád György is köztünk – volt jelen). Mintegy két héttel a Szolidaritás választási győzelme után nem volt kétségünk afelől, hogy hamarosan változások várhatók Csehszlovákiában is. A lengyel és a magyar ellenzéki mozgalmak számoltak azzal, hogy térségünk hasonló társadalmi és mentális hagyományai összekapcsolnak bennünket a csehekkel és szlovákokkal, és a remélhető fordulat után együtt sokkal jobbak lesznek esélyeink a következőkben. Ennek megfele­lően hangsúlyoztuk 1989 nyarán a Magyar Demokrata Fórum programját készítve a három ország minél szorosabb kapcsolatát.

Így egyáltalán nem volt meglepetés, hogy amikor 1990. január végén első alkalommal érkezett Václav Havel hivatalos látogatásra Magyarországra, felvetette egy közép-európai csúcstalálkozó gondolatát. A mi szempontunkból azután nem volt túl szerencsés az időpont, mert éppen a mi választásaink második fordulóját követő napot választották ki erre a tanácskozásra. Ám a nagyszabású pozsonyi rendezvényt nem ok nélkül tartják számon a visegrádi együttműködés fontos előzményeként. Mint az MDF-delegáció tagja, jól érzékelhettem a frissen felszabadult országok közös örömét, de azt is, hogy ennek a csúcstalálkozónak nem volt következetesen végiggondolva a célja (hozzá jött még nálunk a politikai interregnum sajátos helyzete), végül azzal jöttünk haza, az együttlét jó hangulatán kívül egyebet nem hoztunk magunkkal.

Így azután Antall József az 1990. november 19–21. között Párizsban az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet alkalmából hívta meg Csehszlovákia és Lengyelország vezetőit a következő év februárjára Visegrádra megtárgyalni az együttműködés lehetőségeit.

A szerző az MDF alapító tagja, irodalomtörténész