Nemcsak szemünk van, de emlékezetünk is. Az 1984-es Európa-bajnok francia futballcsapat kezdő tizenegyének fotójáról – élükön Michel Platinival – tíz fehér labdarúgó néz vissza ránk egy fekete mellett. Ma fordított a helyzet. Ha úgy vesszük, a fehér franciáknak kellene szégyenkezniük. Mi az, ők, a – most egy arcpirítóan inkorrekt kifejezés következik – tősgyökeres franciák (francais de souche) már nem olyan ügyesek a labdával, nem olyan erősek, nem olyan gyorsak, mint a két nemzedékkel ezelőtti társaik? Beszéljünk akkor inkább – Chilaverten innen és túl – arról, mi teszi kimagasló labdarúgóvá Kylian Mbappét (Párizsban született, kameruni és algériai kabil gyökerekkel), Ousman Dembélét (Vernonban látta meg a napvilágot, mali, szenegáli és mauritániai gyökerekkel) vagy N’Golo Kantét (Párizs; mali szülőktől)! Senki nem vitatja el a képességeiket, három világbajnokról beszélünk. Különben is, Franciaországban nincs semmiféle „amerikai típusú” kvótarendszer, egyáltalán nem lenne kötelező betenni őket a csapatba.

Vitatkozzunk az Európán kívüli bevándorlás előnyeiről és hátrányairól is! Csak egyet ne tegyünk, már ha nem rasszizmus ilyet kérni: ne tegyünk úgy, mintha Európa nyugati fele ne válna a szemünk előtt bevándorlók társadalmaivá. A franciák nem hisznek a nemzetiségekben, de ettől még a népességük hetede-nyolcada, több mint kilencmillió ember külföldön született, Párizsban és környékén még sokkal magasabb ez az arány. A fran­ciák harmada első-, másod- vagy harmadgenerációs bevándorló. Évente háromszázezer bevándorló érkezik az országba, sokuk Afrikából és a Közel-Keletről – jellemzően, mint az említett labdarúgók gyökerei is mutatják, az egykori gyarmatbirodalmukból, bár nem kizárólag onnan. Mégpedig nem kerítéseken áttörve vagy lélekvesztőkön átkelve a tengeren, hanem legálisan, repülővel, például családlátogatás vagy -egyesítés céljával. Ha nem veszünk tudomást bőrszínről és származásról, akkor nem értjük a francia – belga, holland, német stb. – társadalmat, nem tudjuk, miért randalíroznak a marokkói szurkolók Párizsban (a kérdés mindig csak az, örömükben vagy mérgükben teszik-e?), és nem fogjuk érteni a jövő évi francia elnökválasztást sem, mert nem értjük meg a két legnagyobb erő, a Nemzeti Tömörülés és az Engedetlen Franciaország politikáját. Azt sem. És még sok mást sem. Alain Delont és Brigitte Bardot-t sem például.

Valójában miért jó az nekünk, ha nem értjük, mi történik körülöttünk? Ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy a tömeges bevándorlás Európán kívülről nemcsak Mbappékat eredményez, hanem rengeteg negatívumot is, amelyet e lapban a 2015-ös migrációs válság óta számtalan alkalommal soroltunk fel, konkrét események egész sorával támasztottunk alá, európai lapszemlékből idéztünk, interjúkban és helyszíni riportokban jártunk körbe?
De térjünk vissza a sportra! Megvan annak a maga szociológiája, és akit érdekel, beleáshatja magát. Természetesen a francia migráció bődületes mértéke mellett sem él annyi afrikai gyökerű bevándorló az országban, mint amennyit a labdarúgó-válogatott összetétele sugall. De annyi fehér sem, mint amennyit a francia bridzsválogatotté. Csak fehér embereket látunk a férfi, a női, a vegyes és a férfi szenior csapatuk fotóján egyaránt. A rasszista ember erre azt mondaná, naná, hogy nincsenek köztük feketék, magas is lenne nekik a Stayman-konvenció – népszerű bridzsliciteljárás –, mint nyúlnak a lórács! Vagy azt állítaná: a francia sztárfutballisták azért feketék, mert a fehérek puhányok, lassúak, ügyetlenek. A nem rasszista, csak érdeklődő ember viszont megfigyel, elgondolkodik.

Megfigyeli azt is, hogy Dél-Afrikában a futball elsősorban a feketék, míg a rögbi vagy a vízilabda a fehérek sportja.
A sportnál kevesebb jó tanítómestere van annak, hogy fogadjuk el a másik embert, ismerjük el a képességeit, érezzük egyenrangúnak a másikat magunkkal és fordítva. De ne tagadjuk el a különbségeket, ne chilavertezzük ki rasszizmust kiáltva a fürdővízzel együtt a gyereket is. Vegyük észre, hogy a Ferencvárosban együtt rúgta a labdát a zsidó és az arab izraeli, a norvég, a dán születésű svájci, a Haitin soha nem járt haiti válogatott (és vb-szereplő), meg még a fél földgolyó, és igen, köztük számos afrikai származású futballista. Profi sportemberek, akik nálunk viszont nem bevándorlók, hanem a játéklehetőségért, pénzt keresni, piaci értéküket növelni jöttek hozzánk, majd alkalomadtán továbbállnak. Jó ez így? Nem jó? Vitatkozzunk róla! (Néhai ismerősöm szerint a Ferencvárosban csak IX. kerületieknek, az Újpestben csak IV. kerületieknek lenne szabad futballozniuk.) De vitatkozni sem tudunk, ha elemi tényekről nem veszünk tudomást, vagy azért, mert magunk is politikailag korrektek vagyunk, avagy azért, mert félünk a politikailag korrektek megbélyegzésétől. Ahogy a francia válogatottéi, a Ferencváros labdarúgói sem a falvédőről jöttek.

Végül egy kis személyes szál. Magyarországon jár éppen nyári látogatóban a középső „gyerek”. Vízilabda-utánpótlásedző Kanadában. Azt mondja, arrafelé elsősorban bevándorlók mennek vízilabdázni. Milyen bevándorlók? Szerbek, horvátok, magyarok fiai például. Ezt persze nem látjuk mi, a nagy bőrszínszakértők. De ettől még ugyanannyira érdekes, ahogyan az is, hogy Romániában pedig a jégkorong jelentős részben magyar (székely) sportág. Sértő ez bárkire nézve is? Aligha. De elgondolkodtató. Már persze akkor, ha tudunk még népekben, származásban gondolkodni, nem ölték még teljesen ki belőlünk ezt a képességünket.