Ez pedig azt is megmutatja, hogy milyen gyászos állapotban van tágabb térségünk. Amióta azt hazudjuk, hogy ez itt egy megbonthatatlan szövetség, és a tagok igenis szeretik egymást, és semmiképp se fordulnának egymás ellen, azóta vannak súlyos bajok. Ha tizenketten szövetkeznek egy precíziós rakétarendszer kifejlesztésére, akkor az a tizenkettő nyilván önmagát is megvédi, de fél szemmel figyeli a többieket. ­Yvette Cooper brit külügyminiszter is harcias volt, megemlítve, a NATO-csúcs jelzés, hogy a szövetség erősebb és európaibb, mint eddig, és képes megvédeni magát attól a fenyegetéstől, amit Vlagyimir Putyin és Oroszország jelent. Természetesen Oroszországnak is vannak rakétái, rengeteg és nagyon fejlett technológiájú gyilkos nyilak, nagyjából tíz évvel járnak a világ előtt ezen a téren. Az orosz űrkutatás ugyanis megállás nélkül működik, ellentétben az amerikaival, amely manapság inkább olyan látványos projektekkel törődik, mint az újrahasznosítható rakéták vagy a Hold-közeli misszió. Az oroszok nem a Hold felé törnek, hanem feltehetően a súlytalanságban kísérleteznek. Az eredményeiket pedig nem szokták megosztani a nagyközönséggel, inkább előjönnek egy új fegyverrel. A britek mindeközben egy olyan rendszerrel fenyegetőznek, amely tíz év múlva fog létezni, ha minden jól megy.

Pedig valaha elég félelmetes tudott lenni Európa, a Brit Birodalom, Franciaország, Németország. Valaha, amikor még valóban gondolkoztak a tudósok, fejlesztettek a mérnökök, gyártottak a gyárak, és nem másoktól várták, hogy végezzék el a piszkos munkát. Mert őszintén szólva a NATO-ban való hepciáskodás inkább szánalmas és szomorú, ha a gigászok oldaláról nézzük. Emellett tudni lehet, hogy az európai fegyvergyártás nem áll rosszul, csak nem azt csinálják, amit kellene. Németország fegyvergyártó nagyhatalom, de katonai törpe. Kanada épp most rendelt tizenkét tengeralattjárót egy német cégtől, neki ugyanis csak négy, 1998 óta használt ilyen hajója van, de valójában csak egy teljesen működőképes. A német TKMS nevű cég gyártja a NATO tengeralattjáróinak hetven százalékát, a szóban forgó kanadai hajókból az első négyet – ha minden jól megy – 2036-ig le tudja szállítani. Eközben a britek, akik nem is olyan nagyon régen még beltengerként kezelték a világóceánokat, jelenleg egyetlen nukleáris csapásmérésre alkalmas tengeralattjárót se tudnak kiküldeni a stratégiailag rendkívül fontos Grönland–Izland–Egyesült Királyság vonalra, különböző karbantartási és jogi okokból. Ez a nemzetközi vizek azon régió­ja, amely a köldökzsinór az Egyesült Államok és az európai NATO-szövetségesek között. Itt húzódnak azok a kábelek, amelyeken az adatáramlás folyik Amerika és Európa között, ha itt zavar keletkezik, az beláthatatlan következményekkel járna. A kábelek elhelyezkedése nyilván stratégiai titok, ennek ellenére a szakemberek beszámolója szerint errefelé úgy hemzsegnek az orosz tengeralattjárók, mint a hidegháború idején. 

A tengerfenék feltérképezése olyan előnyt jelenthetne Oroszországnak, amellyel nem tud versenyezni Nagy-Britannia és még Amerika sem. Ennek ellenére az „erősebb és euró­paibb” NATO azzal foglalkozik, hogy Kanadának gyártson tengeralattjárót. A Királyi Haditengerészet gyászos állapotáról évtizedek óta beszélnek katonai berkekben, de semmi változás nem történt, csak lassan, de biztosan romlott a helyzet. Majd eljött a pillanat, amikor a tengeralattjárók már nem tudtak kifutni, és innen nagyon nehéz felállni. Mert a történelmi nosztalgiából nem él meg még a Királyi Haditengerészet sem, ezt naponta fejleszteni kell, őrületes pénzeket kell a hajókra fordítani, s éberen figyelni, hogy mások – ellenség vagy szövetséges – mit művelnek ugyanezen a téren. Mert egyetlen olyan szövetségi rendszert se véstek kőbe, amelynek csak emberek a tagjai. Igyekezni lehet persze fenntartani a jó viszonyt, de láttunk már elég olyan helyzetet, hogy egykori megingathatatlan szövetségesek egymás ellen fordultak, vagy örök haragosok képesek voltak kibékülni. 

De minden ország valójában egyedül van, önmagáért vállal felelősséget, saját ügyeit intézi, a többi állam csakis akkor tesz bármit, ha az őt is érinti biztonsági vagy anyagi szempontból. Ha nem így volna, az ankarai NATO-csúcson legalábbis mellékesen biztos rákérdeztek volna Magyar Péternél, mit miért tesz, de az az elképzelt emberi kíváncsiság csak elmélet. Nem értékek, hanem érdekek vannak, a közösségi szemléletet pedig azok találták ki, akik igazán nagyok, és ezzel tudják kordában tartani a kicsik seregét.