Brexit

Bár a hazai ellenzéki „újságok” szerdán még arról deliráltak, hogy „zárul az olló” a konzervatívok és a munkáspártiak között, csütörtök este Johnsonék kiütéses győzelmet arattak. E tény legfontosabb következménye pedig az, hogy január végén megtörténik a brexit.

Ez pedig az első szög az unió koporsójába.

Most arról illene értekezni, hogy ez mennyire szomorú fejlemény (amúgy az). De jó szívvel mégis azt mondja ki először az ember, hogy ez az igazság győzelme, hogy ne mondjam: diadala. Ami ugyanis a brexitről döntő népszavazás óta zajlott a szigetországban, az maga volt a kutyakomédia, a demokrácia és minden egyéb tünemény lábbal tiprása.

Ezt érezhették a derék angolok is, amikor most elmentek az urnákhoz, és leadták voksukat arra, hogy legyen vége ennek a kutyakomédiának. Igen, a „splendid isolation” Angliája, Lord Emsworth és Mr. Psmith (a p néma!) Angliája, a Csengetett, Mylord? Angliája meg a liverpooli melósok Angliája jelentette most be szelíden, hogy elege van ebből az egészből. Az élhető Anglia bejelentette, hogy köszöni szépen az eddigieket, de meg szeretne maradni olyan „régimódinak”.

Amúgy jó, ha tudjuk: mialatt célegyenesbe fordult a csütörtöki választás kampánya, az Európai Unió szeretve tisztelt parlamentje egyebek mellett abban a rendkívül fontos ügyben hozott történelmi jelentőségű határozatot, miszerint az unióban biztosítani kell a négyéves (!) gyerekek maszturbáláshoz való jogát.

Most azt hiszik, viccelek.

Pedig nem. Ez rögvalóság.

S ha most egymás mellé tesszük az Egyesült Királyságban lezajlott szavazást és a négyéves gyerekek maszturbáláshoz való jogát, akkor hamar belátjuk, Lord Emsworthnek és Mr. Psmithnek tökéletesen igaza van.

Persze, a felszínen most majd még lesznek mindenféle fontoskodások, lesz hályogkovácsolás, vízgereblyézés arról, hogy akkor most mi lesz majd a külföldi (köztük magyar) munkavállalókkal (semmi sem lesz), mi lesz a határok átjárhatóságával (azzal se lesz semmi, átjárhatók lesznek), mi lesz az áruk szabad áramlásával (áramolni fognak), miegyéb. Ám a lényeg eldőlt: az Egyesült Királyság távozik ebből a lassú rothadásnak indult gittegyletből, és a brit kisgyerekek ezentúl legfeljebb brüsszeli engedély nélkül fognak maszturbálni, már ha egyáltalán…

Nekünk pedig ideje lesz mélyebben elgondolkodni a jövőről. Mégpedig arról, hogy meddig lesz még EU egyáltalán, és abban a „meddigben” mi mennyi időt akarunk még bármi áron eltölteni.

A hatvanmilliós Egyesült Királyság most távozik. Itt vannak a visegrádi négyek, a negyvenmilliós Lengyelországgal, a tízmilliós Magyarországgal, a tízmilliós Csehországgal és az ötmilliós Szlovákiával. Ott van a szintén hatvanmilliós Olaszország, ahol nemsokára Salvini lesz a miniszterelnök, s ahol szintúgy elege van lassan mindenkinek a brüsszeli kutyakomédiából. Ha mindezt összeszámoljuk, ez így magában egy kétszázmilliós piac.

Kétszázmilliós piac, áru és munkaerő szabad áramlása. Ha ez a kétszázmilliós piac például abbahagyná a kizárólag az Egyesült Államok érdekeit szolgáló bojkottot Oroszországgal szemben, ha normális, kölcsönös előnyökön nyugvó kapcsolatokat alakítana ki a „mumussal”, hát, barátaim, akkor egészen jól el is lennénk. Arra pedig csak fel tudunk készülni valamiképpen, amikor a srácok majd lefekvés után kikiabálnak a gyerekszobából, hogy akkor most van-e a dologra brüsszeli engedélyük…

Ugyanis Brüsszelnek nagyjából ennyi értelme maradt. Ezen érdemes elkezdeni töprengeni.