Máig ható böszmeség

Abból a csődből, amit Gyurcsány okozott, csak nemrég másztunk ki. Újabbra nincs ideje Magyarországnak!

Ki gondolta, hogy újra a baloldal vezére lesz? Fotó: Teknős Miklós

Van egy álmom. Nem is titkoltan azt remélem, hogy unokáink egy olyan Magyarországon élhetnek majd, ahol már senkinek nem rándul görcsbe a gyomra attól, amiről most szó lesz. De ehhez most még minden magyar embernek fel kell idéznie magában a ma tizennégy éve elhangzott őszödi mondatokat. És különösen emlékeznünk kell a hírhedt beszéd következményeire, amikben megmutatkozott a cinikus ötletadók, a szónokló pojáca, az egészet bárgyún végighallgató elvtársak, a kiszivárogtatók, a megmagyarázók és a felmagasztalók jellemtelensége és veleszületett aljassága.

Elkúrtuk, végighazudtuk, nem csináltunk semmit, hazudtunk reggel, éjjel meg este. Igazi posztkommunista vallomás. Tulajdonképpen tudtuk, nem is vártunk mást. Nem kötik persze rögtön az orrunkra, majd csak ősszel gondolja úgy valamelyik nagyokos, hogy jó lesz ez valamire. Gyurcsány eredetileg egyáltalán nem színlelt megbánást, sokkal inkább szét kívánta teríteni a felelősséget. Ti is benne voltatok, pajtikáim, vigyorgott a döbbent hallgatóság képébe. Ezt a balhét közösen visszük el, vagy én kiszálltam, fenyegetőzött bájosan, miközben fél szemmel azt leste, van-e valaki, aki komolyan veszi és ki meri mondani, hogy „Akkor menjél, Feri!”. De nem volt.

Aztán eljött a szeptember, és az eredetileg a brancsnak szánt manipulatív szöveg „kiszivárgott”. Ez is milyen sunyi, alattomos, a Kádár-kor lábszagú pártirodáinak hangulatát idéző módszer. Soha nem fog már kiderülni, hogy ki milyen szándékból és milyen hátsó gondolatoktól vezetve szabadította el az indulatokat az országban. A tévéostrom, a vízágyú megmentett személyzete, a felgyújtott autók, az utcai harcok egészen az október 23-i ünneplő tömeg szétveréséig örökre beleégtek nemzedékem retinájába. Már azokéba, akinek nem lőtték ki a szemét az azonosítószám nélküli egyenruhás barbárok.

Érdekes módon az Európai Unió akkori bizottsága nem aggódott a demokrácia felszámolása miatt, nem féltette a jogállamot és az európai értékeket, pedig a rögtönítélő bíróságok az áldozatok százait marasztalták el, míg a bűnösöket kitüntették. Sőt mintha Barroso elnökletével inkább segítették volna a költségvetési adatok meghamisítását, a trükkök százait, amivel Magyarország valaha volt legrohadtabb rezsimje túlélte az összes böszmeséget. A saját népét eláruló balliberális értelmiség pedig megkezdte a beszéd átértelmezését. Megszülettek a leggyalázatosabb mondatok, amit gondolkodó emberek kipréselhettek magukból, így lett a szöveg retorikai csúcsteljesítmény, a legszenvedélyesebb igazságbeszéd, egy olyan őszinte ember vallomása, akinek elege lett a hazugságból. Miközben nem volt az más, mint pokrócstílusú beismerése a totális emberi és politikusi alkalmatlanságnak. Csakhogy Gyurcsányék elszámították magukat, mert a magyarok többsége az utóbbi értelmezést vallotta magáénak. S vallja ma is.

De csak a magyarok többsége. Vannak honfitársaink, akik ma is bedőlnek a lotyaszájú mesterkedéseinek, akikre hatással van az Orbán-fóbiát terjesztő balliberális tömeghipnózis. Ők azok, akik pártállástól függetlenül, telve gyűlölettel, irigységgel képesek lennének ismét a kormányfői székbe ültetni az őszödi böszmét, a feleségét vagy valamelyik strómanját.

Ne feledjük, a Gyurcsányt a zabrált villa félhomályából irányító politikai erőtér soha nem elégedne meg azzal, hogy Ferink csak az ellenzék vezére legyen. Ám még nem számolt el az országnak azzal a négy évvel, amikor nem csinált semmit, csak összevissza hazudozott, hogy mentse „a szarból visszahozott” hatalmát. Abból a csődből, amit akkor okozott, csak nemrég másztunk ki. Újabbra nincs ideje Magyarországnak!