Naponta kilencven ember hal meg golyó által Amerikában. A legtöbb eset nem jut beljebb a lapszélnél: sokan öngyilkosok lesznek, másokkal a haragosaik végeznek. Könnyen előkerül a fegyver: egyszer egy bridzsező házaspár egyik tagja puffantotta le a másikat, a kártyaszakértő pedig megállapította, megállja a helyét a hirtelen felindulás, olyan csúnyán elszúrta az áldozat a licitet, ami pedig kulcseleme a bridzspartinak. Ám az ilyesféle ügyekből nem lesz nagy sztori; az egyetemen úgy mondják, narratíva. A narratívát a politika és a média írja. Sok olyan nevet lehetne említeni, amelynek tulajdonosa nem mindig engedelmeskedik a buszvezető felszólításának – e cikk legalján is van egy –, de világhírűvé alighanem csak Rosa Parks lett az ilyesmivel. A fekete nő 1955-ben, Alabamában nem volt hajlandó átadni a helyét egy fehér utasnak, dacossága pedig lökést adott az amerikai polgárjogi mozgalomnak. Beleillett a narratívába, a (baloldali) korszellembe. Annyira, hogy Parks pedig nem is az első rakoncátlan fekete utas volt, ám politikai célra a legalkalmasabb.
Az életében nem túl dicsőséges Floyd, halálában a baloldal hősévé magasztosult. Sokan fognak rá emlékezni. Az ötéves Cannonra egy idő után csak a rokonai és a környékbeliek. Minden élet számít ugyan, de az ilyen narratívák kegyetlenül szelektívek.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!