Írhatta volna Petőfi 1956 őszén is a lánglelkű sorokat – „Rabok tovább nem leszünk!” –, hisz március 15-ét és október 23-át csak naptári évek választják el egymástól. Édestestvérek.
1956. október 23-án is eljött az idő. Keserves esztendők ébresztették rá a nemzetet, mi is az a kommunizmus. Kevés magyar ember akadt, aki ne szenvedte volna meg a vörös ámokfutást. Olyan világot éltünk, amelyben cipelhetetlen béklyót kapott az igaz szó, a bátor gondolat. Bárkiért bármikor jöhetett a nagy fekete autó, hatelemis vérbírók döntöttek élet és halál felett. Szovjet megszállással és kékcédulás választással kerültek hatalomra a kommunisták. Fegyverrel és az ármány erejével. Idegen szuronyok garantálták Rákosi Mátyás országlását.
Ám a vadkelet vezérei azzal nem számoltak (vagy ha számoltak, rosszul kalkuláltak), hogy a magyarság mindenkor nehezen viselte a láncot – pedig elég lett volna csak belepillantaniuk a nemzet zivataros múltjába, fellapozni a történelemkönyveket, szabadsághistóriáinkat, világosan kiolvasható belőlük, hogy nekünk fényesebb a láncnál a kard.
A szellem kibújt a palackból, visszatuszkolni már nem lehetett.
A hatalom gátlástalansága kovásszá gyúrta a nemzetet.
A nagy nap legemlékezetesebb pillanatait betéve tudjuk: zászlóbontás a Bem-szobornál, egymásba karoló, önfeledt felvonulók a Margit hídon, nagygyűlések szerte az országban, Nagy Imre-beszéd a Parlamentnél. Aztán az első fegyverropogás a rádiónál, orosz tankok, ÁVH, ledöntött Sztálin-szobor. Órák alatt elképzelhetetlen energiák szabadultak fel – mi mindenre képes a közös akarat! (Rákosi? Ő ekkor már nincs Magyarországon, ugyan… Neki már ötvenhat nyarán „megrendült az egészségi állapota”, így aztán „gyógykezelésre” a Szovjetunióba távozott. Abba az országba, amely még 1941 tavaszán váltotta ki az életfogytiglanra ítélt politikai bűnözőt a szegedi Csillagból. Cserében Moszkvába hurcolt 1848-as honvédzászlókat kaptunk vissza. Éppen ötvenhatot.)
Tizenkét napig tartott a mámoros szabadság. A „hivatalos” nagyvilág, a művelt Európa eközben furcsán, tágra nyílt szemmel nézett ránk: milyen érdekesek ezek a dacos magyarok. (Igaz, amikor ránk tört az orosz invázió, egyvégtében buzdítottak: tartsunk ki, hamarosan jönnek az ENSZ-csapatok, az amerikaiak – persze nem jöttek, magunkra hagytak. Csak a pesti srácok álltak a tankok elé.)
A levert forradalomból hamar „ellenforradalom” lett, később „sajnálatos októberi eseményeknek” nevezték, mígnem három évtizedre rá – egy merész fordulattal – népfelkelésnek. Ma újra forradalom.
A felemás rendszerváltást zavaros, elmaszatolt évek követték, közben a gyakorlott átöltözők jelszóleleménnyel álltak elő: „1956 mindnyájunké!” Szinte ordít belőle a hazugság. Hogyan is lenne mindnyájunké az a forradalom, amelyben az egyik magyar a barikádon védte a hazát, miközben a másik maga hívta ránk az idegen agresszort? Amikor az egyik a bitót is vállalta a nemzetért, a másik alig várta, hogy pufajkát ölthessen.
Október 23-a „szocialista értékeléséről” Pongrátz Gergely, a Corvin köz hajdani parancsnoka így vélekedett: „Hogy Nagy Imre lett volna »a forradalom miniszterelnöke«? Ugyan! Mindössze miniszterelnök volt a forradalom idején. A kettő nem ugyanaz. A forradalom kitörésekor éppen ő volt kéznél, ő volt a »jó kommunista«.” Elgondolkodtató az is, amit az ifjú Orbán Viktor mondott 1989-ben a Hősök terén, az újratemetés szónoki pulpitusán: „Azt sem értjük, hogy azok a párt- és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy – mintegy szerencsehozó talizmánként – megérinthessék ezeket a koporsókat.”
Kicsit előreszaladtam.
Miközben a napi történelem zavaros sodrásán merengtünk, a puccsal hatalomra került Gyurcsány Ferenc miniszterelnök a forradalom félszázados évfordulóján – tizenöt éve – rendőreivel véresre verette a nagy napra emlékezőket. Magyar a magyart. Pontosabban: „magyar” a magyart. Tamási Lajos ötvenhatos verse újra megelevenedett: „El ne felejtse, aki él, / hogy úgy született a szabadság, / hogy pesti utcán hullt a vér.” Üzenet volt ez a javából: ők nem akarják átállítani az órákat. Pedig emlékszünk, hogy Gyurcsány pártja, az 1990-es választásokra „megtisztult” MSZP mekkora igyekezettel, „Nagy Imre-örökösként” vetette bele magát a „megújult” közéletbe. (Napi hír: a Gyurcsány-csapat a mostani évfordulóra is szervezkedik. A békemenetet záró Orbán-beszéd után – az Andrássy út túlsó végén – maga Gyurcsányné, Apró Antal unokája fog szónokolni. Vajon miről?)
Hatvanöt év telt el, de a forradalom igazából még mindig nem fejeződött be. Sok az elvarratlan szál. A régiek egy része talán eltakarodott, de jöttek helyettük jól kiképzett ifjabb titánok. Újra és újra jönnek. Fegyveres megszállók helyett most idegen zsoldban álló liberálisok akarják a vesztünket. Egy szabadságnemzet mindig „útban van”. Érteni vélem József Attila sorait: „dünnyögj egy új mesét, fasiszta kommunizmusét”.
Vajon mit szólna ma Petőfi, ha most végignézne az elszaladt, gyomlálatlan emberöltőkön? Hogy elzúgott forradalmaink sem tanítottak meg minket arra, ne torpanjunk meg a szelíd nyesésnél… Igaz, versében már figyelmeztetett: „Kaszálhatod a fűt világvégeig, / Holnap kinő az, ha ma lenyesik. / Tördelheted le a fa lombjait, / Idő jártával ujra kivirít.”
Ébresztő, Magyarország!
Borítókép: Kurucz Árpád
