Háború van. Az egész világ beleborzong a hírbe, hogy orosz harckocsik lánctalpai dübörögnek az ukrajnai városok körül, hamar visszarepül gondolatban mindenki a világháború idejére, meg ’56-ba, meg ’68-ba, párhuzamot von az akkori és a mostani helyzetek között. Pedig teljesen értelmetlen. A mai Oroszország és az akkori Szovjetunió nem ugyanaz az entitás. Mások a céljai és mások az érdekei, mások vezetik, s máshogy is harcolnak. Mert elmúlt hetven év a világháború óta, átalakult a harcászat is.

Persze a háború az háború. Attól mindenki retteg, minél közelebb van hozzánk, annál veszélyesebb. A háború forgataga úgy szívja be a hozzá közel kerülőket, mint az örvény, ezért roppant óvatosan kell megtenni az összes lépésünket. Nekünk, magyaroknak különösen, hiszen ott vannak a magyarok Kárpátalján, ukrán állampolgárok, de véreink, alkotmányosan védett, védendő státusban. Budapestről nézve egyáltalán nem mindegy, mi történik a határon túl, a zűrzavar hová vezet, az ukrán állam miként reagál az orosz lépésekre. De beleavatkozni valaki más háborújába egyszerűen botrányosan buta lépés. A modern korban persze minden a Facebookon zajlik, tehát fel lehet tenni a profilkép alá az ukrán zászlót, s ezáltal megtenni azt a gesztust, amely fotelből működik, s nem igényel különösebben nagy erőfeszítést. Ezt össze lehet téveszteni a diplomáciával és a politikával, ha nagyon akarjuk, esetleg nagyon képzetlenek vagyunk vagy buták. Esetleg rosszindulatúak.

Nagyjából az orosz tankok elindulásakor már arról beszélt a baloldal krémje, hogy mi, magyarok miként intézzük el az orosz–ukrán konfliktust, mi módon segítsük meg Ukrajnát, hogy szembeszálljanak az orosz agresszióval. Fegyvert és katonát küldjünk oda, lám, ilyenkor nem számítanak a költségek nekik, de az emberélet sem. A lényeg az, hogy megnyilatkozzon a kampány hevében izzó politikus, legyen egy nagyon markáns és a kormányzatéval nem egybevágó véleménye, lehülyézhesse a miniszterelnököt, a külügyminisztert, a Magyar Honvédséget és a magyar diplomáciát, bemutatva, hogy ő ezt a problémát egyetlen jó döntésével megoldaná. Itt válik el egymástól a vezető és a politikai pojáca. A baloldali megmondóemberek és önjelölt messiások teljesen gondtalanul szurkálhatják a ködöt. Semmiféle hatása nincs szavaiknak az eseményekre, nem tényezők, az online világban kapnak lájkot a követőiktől. Ezeket a lájkokat akarják szavazatokra váltani április harmadikán, hátha lesz valami alternatív akció, a Facebook pedig beszámítja ezeket a töredékszavazatok közé.

A vezető azonban tudja, hogy ez a háború súlyos konfliktus, és ebben a helyzetben egyszerűen tilos hőzöngeni. Emberéletekről van szó, stratégiai lépéseket kell tenni, hogy minimálisra csökkenthessük a veszélyt, amely Magyarországra leselkedik. Uniós lépéseket, a NATO döntéseit is figyelembe kell venni, amikor a szomszédos ország háborújával kapcsolatban eljár Magyarország, olyan közösségekét, amelyek egyáltalán nem törődnek azzal, hogy százötvenezer magyar is él Kárpátalján. Akiknek az ott Ukrajna része, történelmi kapcsolatok híján. Mert nekik térkép az a táj, nem is lehet más. A nagy közösségnek pedig nekünk kell megmutatnunk, mire érdemes figyelni, tanácsokat kell adnunk és segítenünk szövetségeseinket, hogy a vészterhes időkben jó döntéseket hozhassunk közösen. Ezért kellett összehívni a nemzetbiztonsági operatív törzset, a tárgyalás részleteit pedig nem teregették ki a közösségi hálózatokon, ugyanis ez a konfliktushelyzet egyszerűen nem a kampány része. Rettentően sajnálatos, hogy ezt az egész baloldal elfelejti, és szemernyi felelősségérzet sincs az ottani, önmagukat felelősnek érző politikusokban. Történelmi eseményeket látunk, egyelőre nem tudjuk, mi vár ránk. Menekültek érkezhetnek hozzánk, nem migránsok, nem a távoli világok háborúiról regélnek s várnak együttérzést, hanem konkrétan életveszélyben levő családok, innen, a szomszédból, akik egy cseppet se hatódnak meg attól, ha ukrán zászló díszeleg valakinek a profilképén. Velük is foglalkoznunk kell, ez egy gigászi munka, óriási felelősség, amelynek során nem lehet hibázni. Ezért történelmi bűnt követ el, aki ilyenkor is a lájkbajnokságot vívja, és nem tud felülemelkedni a legalantasabb politikai haszonszerző ösztönein.

Feltehetően Magyarország látja ezt a kettősséget. A háborútól meg kell védeni Magyarországot, ez az elsőrendű feladat, ez a legfőbb magyar érdek. Minden egyéb csak ezután jöhet, és egyértelmű, hogy ez kizárólag minket, magyarokat érdekel úgy igazán. Minden ország csak saját magával foglalkozik, s minden ország csak azért törődik a másik hogylétével, mert az hatással lehet őrá is. A különböző országok mindenféle testületeket tartanak fenn, hogy a többiek titkait kifürkésszék, s hadseregeket, hogy a határokat megvédjék. A történelem itt hullámzik körülöttünk, a mi feladatunk pedig nem az, hogy ebben a helyzetben szablyával előre politikai síkra tereljük az ügyet, hanem, hogy a mi kicsi hajónkat igyekezzünk biztonságban megtartani.

Mindenkinek szíve joga tüntetni az orosz nagykövetség előtt, még Márki-Zay Péter is azt mond, amit akar, amikor elvtársaival felsorakozik a külképviselet előtt. De miközben a szavai gyakorlatilag súlytalanok, politikusként elvárható, hogy erkölcsösen viselkedjen, magyarként viselkedjen. Amolyan teszt ez, amelyen folyamatosan, minden lehetséges alkalommal elbukik az aktuális baloldali messiás. Most is.

Borítókép: A magyar nemzeti lobogó leng a szélben a budai Várban a Sándor-palota Duna felőli oldalán (Fotó: MTVA: Róka László)