Előre hozott ünnepet ültünk tegnap mi, mindannyian, a föld lakói a népesedési világnap alkalmából. Meggyőződése szerint ki-ki tartsa ezt isteni akaratnak vagy evolúciós genetikai programnak, a végeredmény ugyanaz, szépen teljesítjük a parancsot, benépesítjük a nekünk rendelt bolygót. Földünk lakossága még az idén (a népesség-előreszámítások szerint november közepén) eléri a nyolcmilliárd főt, s mivel a demográfia matematikai alapokon nyugvó tudomány, azt is elhihetjük, hogy 2037-ben leszünk kilenc-, 2058-ban pedig tízmilliárdnyian. Az emberiség tehát, amely többször került veszélybe a története folyamán, nyerésre áll, kitűzhetjük a győzelmi zászlót.
Mi, európaiak pedig a fekete gyászlobogót vagy – ízlés dolga – megadásunk jeleként a fehéret. Az iménti mondat már így is feszegeti a politikai korrektség határát, hát tetézzük a bajt azzal, hogy hozzátesszük, az őshonos, legalábbis évezredes távlatból nézve őshonos európaiakat fenyegeti a kihalás.
Fölösleges riasztó számadatokat sorolni, matematikai modellekre hivatkozni, anélkül is tudjuk, hogy fogyunk, kiapadunk, mint e tikkasztó nyáron a folyók, tavak szerte kontinensünkön.
Csak éppen ennek nincs hírértéke, nem akarunk róla tudomást venni, mert eluralkodott a közöny, senkit sem érdekel a múlt, ahonnan jöttünk, és a jövő, ahová tartunk, mindenki a jelenben akar jóllakni, megtollasodni, ahogy az a fogyasztói társadalom lezüllesztett lakóihoz illik.
