Ha Janus-arcunk öreg felével a múltnak mélységes mély kútjába nézünk, azt látjuk, hogy kétezer éve (demográfusok és történészek konszenzusos becslései szerint) valószínűleg két-háromszáz millió ember élhetett a Földön. Bolygónk népességszáma 1800 körül érte el az egymilliárdot, majd több mint egy évszázad múlva, 1927-ben a kétmilliárdot. (József Attila egyik Flóra-versében írta: „Már két milliárd ember kötöz itt, / hogy belőlem hű állatuk legyen.”) A harmadik milliárd eléréséhez már csak harminchárom év kellett. Az emberi populáció a huszadik század közepétől kezdett robbanásszerűen növekedni. Paul R. Ehrlich amerikai biológus és demográfus 1968-ban megjelent, The Population Bomb (A népesedési bomba) című könyvében az elsők között figyelmeztetett az egyre gyorsabb ütemű népszaporulat veszélyeire, Konrad Lorenz Nobel-díjas osztrák orvos, pszichológus, etológus pedig A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című könyvében (1973) az első számú bűnnek a túlnépesedést nevezte.

Vajon túloztak volna? Ha a száraz számokra a jelenből visszatekintünk, aligha. Mintha egy száguldó szupervonatra ült volna az emberiség, amelynek létszáma 1974-ben elérte a négy-, 1987-ben az öt-, 1999-ben a hat-, 2011-ben a hétmilliárd főt. Az ENSZ 2019. évi világnépességi előrejelzése alapján készített KSH-grafikon és a Worldometers.info valós idejű világstatisztikai honlap szerint jelenleg körülbelül 7,95 milliárd, a szintén ENSZ-adatokat használó Population.city oldal szerint 7,93 milliárd ember él a Földön. Ez utóbbi segítségével egyébként azt is ki lehet számolni, hogy születésünk napján mekkora volt a világ népessége. Amikor megszülettem, velem együtt kétmil­liárd-hétszáznegyvenhatmillió-hétszázhatvannégyezer-kétszáznegyvennégyen éltünk a glóbuszon. Mivel nagy valószínűséggel 2023-ban átlépjük a nyolcmilliárdos határt, elmondhatom, hogy ha megérem a jövő évet, akkor gyorsan eliramló életem folyamán szinte megháromszorozódott az emberiség száma.

Hogy meddig tart ez a szédítő száguldás? Az utóbbi fél évszázadban tizenhárom, majd tizenkét évenként lettünk egy-egy milliárddal többen, ami nyilván nem folytatódhat a végtelenségig, a határ nem lehet a csillagos ég”. Ha Janus-arcunk fiatal felével a jövőbe tekintünk, csak annyit tudunk, hogy a demográfusok többsége szerint a globális népességrobbanás üteme közép-, de inkább hosszú távon várhatóan lassulni fog: 2037-ben léphetjük túl a kilenc-, 2057-ben pedig a tízmilliárdos határt. Az ENSZ aktuális becslése szerint feltehetően 2100 táján tetőzhet a világ népessége mintegy tizenegymilliárdos szinten, de a demográfia tudományára nézve is igaz Niels Bohr szállóigévé vált mondása, amely szerint jósolni nagyon nehéz, különösen, ha a jövőről van szó.

A Janus-arcú nézőpont nemcsak idő-, hanem térbeli síkon is segít megérteni világunk demográfiai folyamatait, válságjelenségeit. Hiszen míg a Föld nagyjából északi felén – különösképpen Európában – demográfiai apály vagy tél tapasztalható, délen – főként Afrikában és Dél-Ázsiában – demográfiai dagály vagy nyár. A kontraszt megdöbbentő, sőt fenyegető, ha arra utalunk, hogy míg 1995-ben Európa és Afrika népességszáma még hasonló, valamivel hétszázmillió fölött volt, az idén már majdnem kétszeres, húsz év múlva pedig előreláthatóan mintegy háromszoros lesz a különbség az utóbbi kontinens javára. Ennek egyszerűen az az oka, hogy Európában a születések száma (a teljes termékenységi arányszám) régóta nem éri el a természetes reprodukcióhoz szükséges 2,1-es értéket, míg ez a mutató Afrikában, bár fokozatosan csökken, még mindig öt körül van. A világ 21 legmagasabb termékenységű országa közül 19 Afrikában található, s becslések szerint a század közepéig a globális össznépesség-növekedés felét a mintegy kétszáz országból csupán kilenc fogja adni. Közülük öt fekete-afrikai: Nigéria, Kongó, Etiópia, Tanzánia, Uganda, három pedig ­dél-ázsiai: India, Pakisztán, Indonézia. India már jelenleg is a világ második, Indonézia a negyedik, Pakisztán az ötödik, Nigéria a hetedik legnépesebb országa, míg a világsorrend első húsz helyén (Oroszországot leszámítva) már csupán két európai található: Németország és az Egyesült Királyság.

Az összes kontinens közül Európát sújtja leginkább a demográfiai apály vagy tél. Nálunk egyetlen ország sem éri már el a népesség bio­lógiai fenntartásához szükséges 2,1-es teljes termékenységi arányszámot, vagyis hogy minden egészséges nő az élete folyamán legalább két gyermeket szüljön és neveljen fel. (Az EU-átlag másfél körül ingadozik, Magyarországon ez a ráta jelenleg 1,55.) Az alacsony gyermekvállalási hajlandóság következtében Európa rohamosan csökkenő arányt képvisel a világ össz­népességében: míg 1970-ben még majdnem tizennyolc, ma már kevesebb mint tíz, 2050-ben pedig előreláthatóan csupán hét százalékát teszi majd ki. Afrikáé ellenben tíz százalékról az idén mintegy 18, 2050-re pedig 25 százalék fölé emelkedik.

Az, hogy földrajzilag ennyire egyenlőtlenül alakul a populáció száma, a népvándorlásra a legnagyobb hatást gyakorolja, amihez persze hozzájárul a klímaváltozás, a bioszféra gyorsuló pusztulása, a növekvő élelmiszer- és ivóvízhiány, a háborús konfliktusok és a gazdasági válságok okozta szükséghelyzet is. A Magyar Szent István-renddel kitüntetett Demény Pál, nemzetközi hírű közgazdász, demográfus már egy 2005-ös beszélgetésünk során elmagyarázta nekem, hogy Európa néhány évtizeden belül elveszíti a demográfiai versenyt déli és délkeleti „hinterlandjával” szemben, és – főként az életszínvonalban és a mezőgazdasági-élelmezési potenciálban meglévő hatalmas különbségek miatt – fokozódó ­migrációs vonzerőt jelent a gyorsan növekvő népességet egyre nehezebben eltartani képes közel-keleti és észak-afrikai országok számára. Akkor úgy fogalmazott: Európa demográfiai vákuumként szívó hatást fejt ki a szomszédos, sőt már a távolabbi térségek legális és illegális bevándorlóira is.

Ezt majdnem húsz éve mondta el, és ma már látjuk, hogy az évtizedeken át az Egyesült Államokban oktató és kutató kiváló magyar demográfus (sajnos) jó jósnak bizonyult. Pedig hol volt még akkor a 2008-as pénzügyi-gazdasági világválság, a 2011-es „arab tavasz”, a 2015-től Európát elárasztó migrációs cunami, a koronavírus-világjárvány és az orosz–ukrán háború nyomán kirobbant energia- és élelmiszerválság? De hiába mondta és mondja Demény Pál évtizedek óta minden nemzetközi szakmai és tudományos fórumon, hogy a migráció nem oldja meg sem Európa, sem a túlnépesedett térségek demográfiai ­problémáit, ma az ENSZ-ben, az EU-ban és a világpolitikában azok a döntéshozók és véleménydiktálók vannak többségben, akik szerint – António Guterres ENSZ-főtitkár hírhedt szavai­val – „a migráció nem a probléma, hanem a megoldás”.

Velük szemben a közép-európaiak – köztük a magyarok – szerint a tömeges bevándorlás rossz és veszélyes, ezért nem akarjuk, hogy Európa az afrikai és ázsiai migránsok olvasztótégelye legyen, „nyílt”, azaz kevert, kao­tikus társadalommá váljon. Ezért a népesedési és a gazdasági, munkaerőpiaci problémákat nem a migráció ösztönzésével és menedzselésével, hanem a gyermekvállalást és -nevelést sokoldalúan és nagyvonalúan támogató családpolitikával akarjuk megoldani. Janus-arcunkkal visszatekintve tanulnunk kell a múltból, és a másik felével előre nézve fenntartható, élhető jövőt szeretnénk építeni utódaink­nak. Eszünkbe vésve Demény Pál intelmét, hogy hosszú távon semmi sem fontosabb, mint a demográfia.

Borítókép: Mintegy négyszáz, Európába igyekvő illegális bevándorló egy bárkán, a Földközi-tengeren, az olaszországi Lampedusa-sziget partjai előtt 2021. augusztus 28-án. A migránsokat később az olasz hatóságok hajói Lampedusára szállították (Fotó: MTI/EPA/ANSA/Concetta Rizzo)