A hétfői magyar–ukrán külügyminiszteri találkozó legfontosabb eredménye, hogy Szijjártó Péter épségben hazaérkezett Ungvárról.
Ez is valami, ha egy olyan, háborúba ájult országba látogat az ember, amelyben a titkosszolgálatokhoz köthető internetes oldalon (Mirotvorec) halállistát vezetnek vélt ellenségeikről, köztük Szijjártó Péterről és több mint félezer kárpátaljai magyarról, akiknek még a személyes adatait is közzéteszik (leleplezve ezzel, hogy az ukrán állam áll a háttérben).
Egy olyan országba, ahol érkezése előtt merénylettel fenyegetik meg a magyar külügyért, lerombolják az őshonos magyarok műemlékeit. Egy államba, amely – egyelőre nem világos, miért – lelövi az ukrán hadifoglyokat szállító orosz repülőgépet.
Külügyminiszterünk tehát szerencsére jól van, és a találkozó után jelezte, hosszú még az út, hogy felső szintű találkozó legyen a két ország között, de mi készen állunk a közös munkára. Egyebekben nem kérünk semmi újat, csak azokat a jogokat, amelyek 2015-ig megillették a kárpátaljai magyarokat. Kuleba ukrán külügyminiszter az ukrán propagandalapnak, a Telexnek úgy nyilatkozott: a legtöbbet a nemzeti kisebbségek helyzetéről beszéltek, ezt a vitás kérdést pedig mindkét oldalról szeretnék megfelelően rendezni.
Tényleg? Most már ők is rendeznék? Akkor mégis mit műveltek az elmúlt nyolc évben? Miért iktatták törvénybe, rendeletbe a legkülönbözőbb kisebbségellenes sanyargatásokat? Hogy a magyarok nem is őshonos nemzetiség? Hogy nem tanulhatnak az anyanyelvükön úgy, ahogyan korábban? Vagy hogy a kárpátaljai hivatalokban nem intézhetik magyarul az ügyeiket? Érdemi válasz erre nyolc éve nincs.
Korábban Melnicsuk parlamenti képviselő csupán annyit jelzett, hogy az ukrán 128-as dandár két óra alatt eléri a Balatont. Kuleba külügyér ennél azért kedvesebb volt, és a jogfosztásokat az oroszokra fogta, mondván: azok 2014-ben rátámadtak Ukrajnára, így azóta az ukrán társadalom „nagyon érzékeny” a nyelvi kérdésre. Ám akárhányszor ismétli is el Kuleba, ez csupán terelés. Az ártatlan civilek (legyenek bármilyen nemzetiségűek) elleni büntetőintézkedések, kollektív jogfosztások nem varázsolják vissza Ukrajna fennhatósága alá a Krímet és a Donbaszt, viszont milliók életét lehetetlenítik el, sokakat üldöznek el szülőföldjükről.
Mi szükség volt erre? Miért rontott rá az ukrán kormány saját nemzetiségeire? Miért nem mozdították a fülük botját sem, amikor a magyar kormány nyolc évig kérlelte őket?
Ehelyett egyre szorosabbra fonták a hurkot a magyarok (és a többi nemzetiség) nyaka körül. Kárpátaljai ismerőseink fogalmaztak úgy: még a szovjet időkben is jobb soruk volt, mint az utóbbi esztendőkben. S erre Von der Leyen közli: lenyűgözték őt az ukrán reformok, lassacskán unióérettek lesznek. Az ukrán nemzetiségi politika tehát pompásan illeszkedik a brüsszelihez, amely szintúgy teherként tekint a nemzeti kisebbségekre, eltüntetésükön fáradozik. Egy esetben figyelne föl az sms-ező hölgy a kárpátaljai magyarokra: ha tömeges nemváltási kérelmüket Kijev elutasítaná…
Gyanítom, nem a Szentlélek szállta meg Zelenszkijéket, hogy végre szóba elegyedtek velünk.
Hanem érzik: fordul a szél, az Egyesült Államok kifarolóban van mögülük, az ukrán védvonal inog, s ha a magyar vétó miatt nem kapják meg az 55 milliárd eurót, záros határidőn belül eltűnhet a térképről Ukrajna. Ám akár visszaadják a magyar kisebbség jogait, akár nem, akár befut az 55 milliárd, akár nem – mindez csak a végjátékot nyújthatja el. A háború kimenetelén nem változtat.
