Európai álom

Schengen nélkül nem létezik Európai Unió, és öt éve látjuk, hogy a határok átjárhatóságát szavatoló egyezmény mennyire törékeny, s a tagállamok mennyire nem bíznak egymásban.

Valóban egy ilyen kataklizma kell ahhoz, hogy a normalitás győzedelmeskedjen? A jelek szerint igen. A vírus terjedésének megakadályozása minden országban más és más módszerekkel zajlik. A svéd és brit gyerekek iskolába járnak, és kérik szüleiket, hogy kevesebbet járjanak kocsmába, nálunk meg lezárják a határokat, és úgy engedjük át a román és bolgár vendégmunkásokat, mint egykor Géza királyunk a Szentföld felé tartó kereszteseket. Nem lehet azt mondani, hogy nem vagyunk hatással egymásra, hiszen egy ilyen sűrűn lakott területen, ahol aprócska országok védik saját földjüket, csak közös akarattal lehet sikert elérni. De nincs közös akarat, mert az évtizedek-évszázadok alatt soha nem volt. Az európai álom ugyanis csak akkor működik, ha nincs baj. Mert akkor erős az euró és gördülnek le a kocsik a gyártósorokról, pezseg a gazdaság, és olyan témákkal lehet foglalkozni, mint az erős, föderatív európai szuperállam, amely bármennyire is történelmietlen és életidegen, egy létező elképzelés.

Aztán mikor beüt a krach, a félelem eluralkodik a kontinensen, az Európai Unió pedig képtelen kezelni a túlságosan is hatalmas tagországainak különutas politikáját. Mert Franciaország és Németország nem ugyanazt akarja, Spanyolország és Olaszország sem, nem beszélve a visegrádiakról vagy a dánokról, és akkor még nem is beszéltünk a brüsszeli akaratról, amely nagyon távol áll attól, hogy hűséges kiszolgálója legyen az európai érdekeknek. Nincsenek európai érdekek, nincsenek európai megoldások, nincs európai érdek- és értékközösség. Ennek felismeréséhez kellett a járvány, mert valóban csak a bajban ismerszik meg az ember igazán.

A járvány óhatatlanul új utakra fogja terelni az uniót, jó eséllyel mindenki egy jó nagyot hátralép az Európai Egyesült Államok fantazmagóriájától, és hallgat a saját népére. Soha nem fog megszűnni persze az igyekezet, hogy egy ilyen képződmény kialakuljon, épp elegen dolgoznak rajta mindenféle országokban és testületeknél, a sajtóban és kutatóintézetekben, de a koronavírus megtanít arra mindenkit, kiben lehet bízni, ha épp megpofoz az élet. Az európai projektnek van létjogosultsága, de amíg Brüsszel minden vitát elhalaszt a koronavírus miatt, az országok pedig külön-külön azon dolgoznak, hogy saját népük legyen a ­lehető legnagyobb biztonságban, az európai koordináció pedig teljes mértékben hiányzik, joggal mondja az egyszeri uniós polgár, hogy csalódott a brüsszeli központban.

Magyarország mindig ennek a normalitásnak volt a híve, meg is kapta a támadássorozatot minden lehetséges fórumon, eljárást is indítottak ellenünk, meg nácizott minket az egész haladó nyugati sajtó. Aztán megjelent a vírus, megjelent egy újabb tömeg a török-görög határon, és a magyar normalitás már nem nonszensz, hanem az alapvetés. Schengen nélkül nem létezik Európai Unió, és öt éve látjuk, hogy a határok átjárhatóságát szavatoló egyezmény mennyire törékeny, s a tagállamok mennyire nem bíznak egymásban. Ne is csodálkozzunk ezen. Ami papíron jól működik, az nem feltétlenül lesz sikeres a mindennapokban, a valódi életben. Évezredes történelmi viszályokat nem lehet átugrani, nem is szabad valójában megpróbálkozni vele. Mert az uniót is emberek alkotják, akiknek megvan a maguk öntudata és célja. Most épp azt szeretnék, ha valaki megvédené őket a láthatatlan veszedelemtől, és nyilvánvaló, hogy az nem Brüsszelből fog érkezni, hanem hazájuk fővárosából. Nemzeti érdek a védelem, stratégiai döntéseket kell hoznia minden tagállamnak, és nem szabad elfelejtenie, hogy egy ilyen veszély az élet állandó velejárója. A Szentföld visszaszerzése is közös euró­pai érdek volt, de Géza király mégis végigkísérte csapataival a francia hadakat. Mert ők nem itt élnek, mi pedig igen.