Ismerős? Persze hogy ismerős! Erről szólt a kommunizmus. A senkiházik hatalmáról mindenki és mindenek felett, s a tehetséges, ambiciózus, törekvő, valamire jutni akaró emberek előbb-utóbb beadták a derekukat. Hogy előrejussanak, hogy megvalósíthassák álmaikat. Megtanultak hallgatni, hazudni, az elvárásoknak megfelelően beszélni, aztán beléptek a pártba is, ha nagyon muszáj volt, és azt hazudták maguknak, ez még belefér.
Persze lehetett azért mást is csinálni. Hogy aktuálisak legyünk, például lehetett új politikai mozgalmat, pártot is alapítani, mondjuk a Fideszt. És ki lehetett mondani, jó hangosan: „Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra.”
A Nyugat nyomorultjai, közöttük Weber nem ezt az utat választották. Hanem megtanultak hazudozni, sunyítani, lapítani, megtanulták elárulni elveiket, gondolataikat, hitüket és barátaikat, és hogy meg ne bolonduljanak, megtanultak hazudni önmaguknak is. Így lettek jó káderek, magas polcra várományos, kifogástalan politikusok.
Vagyis gyávák és becstelenek. És kijelentik, hogy nekik immáron a mi szavazatainkra sincs szükségük, nem akarnak a mi szavazatainkkal bizottsági elnökök lenni. Nos, Weber „úr”, itt van végre egy közös pont, végre valamiben egyetértünk: mi sem akarjuk, hogy maga a mi szavazatainkkal legyen bizottsági elnök. Maga ugyanis az, ami.
És kénytelen vagyok megismételni önmagam: kifelé, de azonnal ebből a mocsárból! Nem lehet sokáig ilyen gyáva gazemberek között elvszerűnek, önazonosnak maradni. Kifelé a néppártból, de gyorsan!
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!