„Utat s eszközt meglelni”

Csoda, hogy miközben köröttünk ijesztően istentelenedik a világ, a mi Szent István-napunk fényesen mosolyog ránk.

Budapest, 2019. augusztus 19. A Magyar Honvédség díszegysége felvonja a nemzeti lobogót a Parlament elõtti Kossuth téren tartott Szent István-napi ünnepségen 2019. augusztus 20-án. MTI/Koszticsák Szilárd Fotó: Koszticsák Szilárd

De hogyan is kezdődött?

Azt már Géza nagyfejedelem felismerte, hogy a kalandozások kora lejárt, a magyarság megmaradása, európai beilleszkedése csak a kereszténység felvételével lehetséges, nincs másik út. Bár ő maga haláláig pogány maradt, fiát már keresztény szellemben nevelte. Vajk, a későbbi István, akit német lovagok is segítettek trónra kerülésében, koronáért a pápához folyamodott. Üzenet volt ebben: miközben országa a keresztény egyház védnöksége alá került, nem kívánt függőségben lenni a terjeszkedő Német-római Birodalomtól. Már itt beigazolódtak Kölcsey Ferenc későbbi sorai: „Kit a sors meghívott, annak tiszta látást is ád, a kellő utat s eszközt meglelni.” Első királyunk keresztény hitre térése először nem is vallási, inkább politikai célokat szolgált. Nyitást Európa felé. Tette mindezt végtelen türelemmel. (Imre fiához írt intelmeiben így ír: „A türelmes királyok királykodnak, a türelmetlenek zsarnokoskodnak.”) Mindeközben templomokat, kolostorokat építtetett, földet adományozott az egyháznak, s elrendelte a vasárnaponkénti misére járást. Hordozta a keresztet. 1038-ban bekövetkezett halálának utolsó órájában Szűz Máriának ajánlotta országát. Így lettünk Regnum Marianum.

Szent István túltekintett a pártoskodásokon, megakadályozta, hogy népe visszatérjen a pogányságba, kivédte a bizánci beolvadás veszélyét, megőrizte az ország függetlenségét. Öröksége az egész Árpád-kor uralkodói mintájaként szolgált. Emlékezetének szakrális méltóságát szentté avatása adta meg 1083-ban, Szent László uralkodása idején.

Magyarország a következő évszázadokban egymaga többet tett a kereszténységért, mint a kontinens összes országa együttvéve. Tatártól, töröktől szinte csak a magyar végvárak védték Európát, a szabadidejét területszerzéssel, gyarmatosítással múlató, gazdag nyugatot… Hogy mit kaptunk vérünkért cserébe? Ígéreteken kívül nem sokat. A mohácsi csatamezőn már végzetesen magunkra maradtunk. A korabeli regös így összegezte a magyarság szolgálatainak mérlegét: „Magyarország mindenét föláldozta Euró­páért: önmagát, jövőjét, jólétét és normális fejlődését, de mindezen áldozatért alig kapott valami ellenszolgáltatást. Európa súlyosan adós maradt Magyarországgal szemben.” Máig adós.

(Még a három részre szakadt Magyarországon is megmaradt a Szent István-nap kultusza. Igazából csak az 1848–49-es szabadságharc leverésétől a kiegyezésig tartó önkény idején tiltották, hiszen Szent István király személye a független magyar állam szimbóluma volt. A két világháború között viszont kibővült az ünnep, immár a megcsonkított országra is emlékezett a nemzet.)

Három évtizede végre újra, eredeti értelmezésében ünnepelhetjük augusztus huszadikát – hazáról, nemzetről szólhat ez a nap, nem a helyettük évtizedeken át idehazudott lózungokról. Külön csoda, hogy miközben köröttünk ijesztően sötétedik, istentelenedik a világ, a mi Szent István-napunk fényesen mosolyog ránk.