Van mit tisztázni, megérteni

Szakály Sándor, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum – közelmúltban meg-bízott – főigazgatója pályakezdő történészként a hetvenes évek végén kezdett foglalkozni a két világháború közötti katonai elit kutatásával. Munkája nyomán megváltozott a Horthy-korszak katonai vezetéséről korábban kialakult kép. A hadtörténésszel egyebek mellett arról beszélgettünk, miért és miként kell átértékelnünk történelmünk egy-egy sorsfordító fejezetét.– Mi változik egy intézmény működésében a főigazgató személyével? – Az alaprendeltetések nem változnak, nem változhatnak. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum különböző részlegekből, igazgatóságokból áll össze – a Hadtörténelmi Levéltárból, a Hadtörténeti Múzeumból, a Hadtörténeti Intézetből, a Hadtörténeti Könyvtárból, a Központi Irattárból és a Honvéd Hadisírgondozó Irodából –, amelyeknek ugyanazokat a feladatokat kell ellátniuk, mint korábban. Véleményem szerint az intézmény szakmai menedzselését kell jobban megoldani, és – ha szabad így fogalmaznom – fenntartónkkal, a Honvédelmi Minisztériummal „jobban elfogadtatnunk magunkat”, illetve nagyobb támogatást és biztonságot szereznünk működésünkhöz. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum az ország egyik jelentős tudományos és közgyűjteményi intézménye, ahol a közgyűjteményi feldolgozó munka és a tudományos kutatás egy helyen folyik; ugyanakkor biztosítja az itt dolgozóknak a kutatott témához szükséges összes adat beszerzését. A főigazgatónak át kell gondolnia, hogy a fölépített szervezet úgy működik-e a legjobban, ahogyan működik. Minek mennyi a súlya? – Konkrétan milyen változások várhatók? – Most egy kormányhatározat alapján folyik a Magyar Honvédség és a Honvédelmi Minisztérium stratégiai felülvizsgálata. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum a Honvédelmi Minisztérium háttérintézménye, tehát meg kell várnunk, hogy mi következik ebből a stratégiai felülvizsgálatból, hogyan döntenek, hol lesz ennek az intézménynek a helye, milyen formában marad meg, mi lesz a szerepe, hogyan változik meg a létszáma, szervezete stb. A vizsgálat eredményének ismeretében dönthetünk a szervezeti és személyi változásokról. Ami a szervezeti változásokat illeti, úgy gondolom, az itt dolgozók kiszolgálásának kell javulnia: a kutatóknak, levéltárosoknak, muzeológusoknak jobb feltételek között kell dolgozniuk. Ezenkívül az intézménynek a köz javát kell szolgálnia: minél nyitottabbnak kell lennie a nyilvánosság felé. Példaértékűnek tartom, hogy a Magyar Országos Levéltár új főigazgatójának az volt az első intézkedése, hogy meghosszabbította a kutatótermek nyitva tartási idejét, s ezzel a kutatási időt is. Ezeket a kérdéseket szeretném rövidesen tisztázni. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy az intézménynek vannak olyan kisebb részlegei, amelyek összintézményi feladatokat jelenítenek meg, s ezeknek a főigazgatóhoz kell tartozniuk. A Hadtörténelmi Közlemények például, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia adott ki először több mint száz évvel ezelőtt, s most ennek az intézménynek a folyóirata, az egész intézményt jeleníti meg, s ezt tükröznie kell annak is, hogy miképpen illeszkedik az intézmény szerkezetébe. – Miben áll az intézmény előbb említett szakmai menedzselése, és hogyan lehet hatékonyabbá tenni? – Az intézményben dolgozó kollégák többsége jelentős szakmai sikereket ért el, és különleges szakmai tekintélyt vívott ki magának. De húsz éve, mióta itt dolgozom, nem minden esetben érzékeltem azt, hogy az intézményt fogadta volna el a szakma úgy, mint a munkatársakat. Szeretném, ha a tudományos kutató és az intézmény neve összeforrna, és a szakma azt mondaná, hogy a Hadtörténetire kell odafigyelni, nem csak az ott dolgozó munkatársra. Jó volna elérni, hogy az intézmény súlya megnőjön; hogy egy szakmai véleményezésnél, egy rendezvény szervezésénél a Hadtörténeti Intézet és Múzeum neve kerüljön előtérbe. – Az intézet ázsiójának növelése a támogatások esetleges növekedése miatt fontos? – Ha én volnék a fönntartó, nagyon büszke lennék rá, ha intézményem gyakran tudna olyasmivel előrukkolni, amire az országban, esetleg a határon túl is odafigyelnek. Ezért tartom fontosnak az intézmény hírének növelését. Természetesen ez csak úgy lehetséges, ha a munkatársak eredményei miatt „jegyzik” az intézet nevét is, az intézet tekintélye pedig segíti a kutatásokat. Jó példa erre a közelmúltban megrendezett, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc katonai eseményeit bemutató központi kiállítás, amelynek szakmai sikere is volt. – Az intézmény szellemisége változik-e a főigazgató személyével együtt? – Úgy gondolom, hogy egy tudományos intézetben helyük van különböző nézeteknek. Egyetlenegy dolgot tartok meghatározónak: a szakmaiságot. 1980 óta dolgozom együtt a kollégáimmal, és tudom, hogy többféle véleményen vagyunk. Egy dologban azonban egyetértünk: szakszerűen, precízen kell elkészítenünk egy kiállítást, bemutatnunk egy kor történetét, és nem a politikai széljárás szerint ingadoznunk. Fontosnak tartom, hogy valaki az álláspontját megtartsa, ha ez az álláspont szakmailag alátámasztható és igazolható. De a szakmai viták sohasem azon az alapon zajlanak, hogy – ma használatos kifejezéssel élve – ki melyik oldalon áll, mert a tények nem politikai-ideológiai hovatartozás szerint alakulnak. Érdemes végiggondolni, hogy egy intézmény munkáján belül minek van prioritása. Ha a régebbi munkákra gondolunk, fölmerül a kérdés: a százharminchárom napos Tanácsköztársaság történetének egy összefoglaló munkában valóban akkora teret kell-e adni, mint a XIX. századi Magyarország egész hadtörténetének? Vagy a spanyol polgárháborúban részt vett magyar önkéntesekkel valóban érdemes-e olyan súllyal foglalkozni, mint az egész második világháborúval? Ma már nem szabják meg kívülről, hogy a munkatársak mivel foglalkozhatnak, a kötelező feladatok, szerencsére, megszűntek. Nincsenek például olyan kikötések, hogy az 1917-es oroszországi forradalomban, majd a polgárháborúban részt vett magyar internacionalisták történetének kutatása az intézmény kiemelt feladata. Az ilyet én magam korábban sem kedveltem, szerencsére nem is kellett részt vennem benne, és ma sem fogadnám el, ha ilyen jellegű utasítást vagy sugalmazást kapnánk. A korábbi jellemzések nem állják meg a helyüket – Említette, hogy az intézménynek a nyilvánosságot kell szolgálnia. Ennek, gondolom, feltétele, hogy minden adat hozzáférhető legyen. A Hadtörténelmi Levéltárnak például minden anyaga szabadon kutatható? A közelmúlt történelmére vonatkozók is? – A levéltárban a kutatásokat a levéltári törvényben megfogalmazottak szerint lehet folytatni. Hozzá kell tennem, hogy én mint egyetemi hallgató, illetve mint kezdő kutató, annak idején a Hadtörténelmi Levéltárban kivételes nyitottsággal találkoztam. Amikor egyetemi hallgatóként szakdolgozati témát választottam, és eljöttem a levéltárba kutatni, annyit kérdezett tőlem az akkori igazgatója – akit parancsnoknak hívtak –, hogy miért érdekelnek engem a tábori csendőrök, nem tudnék-e más témát választani. Azt feleltem, engem ez érdekel. És megkaptam minden fontos anyagot, amelyet a levéltár őrzött. Amikor viszont a Párttörténeti Intézetben szerettem volna kutatni, azt a választ kaptam a levélre, amelyet az egyetemi tanár írt, támogatandó a kutatásaimat, hogy a Párttörténeti Intézet nem lát lehetőséget rá, hogy számomra kutatást biztosítson, mert ezzel egyenlőtlen feltételeket teremtene a hallgatók teljesítményének elbírálásához. A Hadtörténelmi Levéltárban továbbra is minden anyag hozzáférhető és kutatható, amennyiben az érvényben lévő törvények és jogszabályok ezt nem tiltják. Nyilvánvaló, hogy a katonai hírszerzés anyagát nem lehet úgy kutatni, mint mást – mellesleg ez nem is a Hadtörténelmi Levéltárban található. A katonai bíróságok anyagát is a személyiségi és egyéb jogok védelmével kapcsolatos előírásoknak megfelelően lehet kutatni, de ez nem jelent másféle korlátozást. Ez az egyik legnyitottabb intézmény a hazai levéltárak között. – Önnek mégis Bécsben kellett beszereznie a kutatásaihoz szükséges levéltári anyagot. – Két dolgot szeretnék pontosítani, nehogy félreértés legyen belőle. Amikor a Hadtörténelmi – akkor még így nevezték – Intézet és Múzeumba kerültem, azon belül a hadtörténelmi osztályra (később intézet), és kutatni kezdtem két témámat – a tábori csendőrség és a két világháború közötti magyar királyi honvédség katonai felső vezetésének történetét –, senki sem mondta az intézmény vezetői közül, hogy ezzel a témával ne foglalkozzam. Úgy fogalmaznék, hogy nem én voltam az intézet kedvence ezzel a témával. Kaptam telefonokat egy-egy írásom miatt a politikai főcsoportfőnökségről, hogy mit írtam megint az Élet és Irodalomban. „Megdorgáltak”, de folytathattam tovább a munkámat. Szimpatikusabb volt az akkori vezetésnek az, aki 1919-ből, a felszabadító szovjet hadsereg dicső tetteiből publikált, de az én kutatásaimat sem akadályozták. A könyvtárban és a levéltárban a zárt anyagokhoz is hozzá lehetett jutni: az emigráció irodalmához, a két háború között kiadott irodalomhoz és hasonlókhoz. Ez nemcsak rám, hanem a többi egyetemistára is vonatkozott. Mindez nem volt jellemző az előbb említett Párttörténeti Intézetre, és akkor még a Magyar Országos Levéltárra sem. Bécsbe másként kerültem. Egy 1926-os osztrák–magyar megállapodás értelmében ennek az intézménynek van Bécsben egy kirendeltsége. Két kollégánk dolgozik folyamatosan az Osztrák Hadilevéltárban. Az egyik én voltam 1992 és 1997 között. Nekem ez szakmailag sokat jelentett, hiszen a téma, amelylyel foglalkoztam – a katonai elit –, Bécsben abból a szempontból nagyon jól kutatható volt, hogy a katonai felső vezetés nagyobb része még a Monarchia időszakában kezdte pályafutását, és a jelentős iratanyag, amely a tábornokok és törzstisztek személyes életútjára, katonai pályafutására vonatkozik, az említett levéltárban található. De nem azért küldik Bécsbe az embert, hogy az ott föllelhető anyagokat saját magának gyűjtse, hanem hogy a magyar vonatkozású iratokat föltárja, hazaküldje, a kutatók itthoni munkáját segítse. Én ezt sokkal nagyobb feladatnak éreztem, mint a saját gyűjtésemet, a saját munkám továbbvitelét. Persze, nincs az a kutató, aki ne élne egy ilyen lehetőséggel, ha össze tudja egyeztetni vállalt feladatával. – Hogyan talált rá arra a témára, miért választotta azt a területet, amellyel végül is nem lett az intézet kedvence? – Egy nagyon kis faluban, Török-koppányban születtem, amelyet többen A koppányi aga testamentumából ismerhetnek. A faluban legendásan mindent törökhagyásnak neveztek: ha beomlott egy régi kút, automatikusan törökkori emléknek tekintették – ezek kilencven százaléka nyilván nem az volt. Mindenesetre ebben a légkörben úgy gondoltam, a középkori Magyarország történetével kellene foglalkoznom, amelyet nagyon szerettem. Az egyetemen hamar rájöttem, hogy latinnyelv-tudás és hasonló ismeretek nélkül – a gimnáziumban nem tanultam latint – a magyar középkorral foglalkozni lehetetlen. Amikor szakdolgozati témát kellett választanom, megkérdeztem a tanáromat, Vargyai Gyulát, írhatnék-e nála szakdolgozatot Bajcsy-Zsilinszky Endréről és a polgári ellenállásról. Ez a hetvenes évek közepén történt. Vargyai azt mondta, ez zűrzavaros terület, egyszer jóknak tekintik a polgári ellenállás tagjait, máskor roszszaknak, nem akarok-e inkább a tábori csendőrségről írni, arról senki nem tud semmit. Járni kezdtem a Hadtörténelmi Levéltárba, s gyűjtöttem az anyagot a szakdolgozatomhoz. Ebben az időben az egyetemen Huszár Tibor és Ránki György vezetésével megfogalmazódott a Horthy-kori elitkutatás programja, s a részterületek feldolgozásához munkatársakat kerestek. Vargyai Gyula volt az egyetlen a bölcsészkaron, aki akkoriban a hadsereggel foglalkozott, ő lett a katonai elit témájának felelőse. Felkért, hogy cédulázzam a témához. A programra egyébként hol volt pénz, hol nem volt, az átfogó elitkutatás végül szétesett, de akik beleásták magukat a témájukba, továbbvitték azt. A levéltári anyagokat vizsgálva jutottam arra a következtetésre, hogy azok a megállapítások, vélemények és jellemzések, amelyek a katonai elitről születtek – németbarát, felkészületlen, műveletlen –, nem állják meg a helyüket. Első jelentésem, amelyet a kutatócsoport elé tártam, kedvező visszhangot kapott, első publikációm pedig, amelyet 1983-ban a Valóságban tettem közzé, elég nagy feltűnést keltett. Úgy éreztem, olyan téma ez, amellyel a továbbiakban is érdemes foglalkozni. A tisztikar valós képe – Azt gondoltam volna, hogy a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján egy pályakezdő történésznek kockázatos volt ezzel a korszakkal foglalkoznia, főleg ha érdekelte a tudományos előmenetele. – Azt hiszem, az én korosztályomban – a mai negyvenesekben – már nem éltek olyan félelmek, mint a nálunk tizenöt-húsz évvel idősebb kollégákban. Úgy tapasztaltam, hogy a hetvenes években a bölcsészkaron szabadabb lett a légkör. Amúgy érdekes, hogy ez a kérdés majdnem mindig fölmerül baráti társaságban vagy emigráns magyarok körében, főleg ha olyanokkal találkozom, akik katonák voltak. Én nem részesültem visszautasításban. Ezen az intézményen belül, amelyet némelyek sokáig bolsevista maradványnak tekintettek, semmiképpen nem. Ha az aczéli „három T”-re gondolunk, az én munkám feltehetően a „tűrt” kategóriába tartozott. Be kell vallanom, nagy dolog volt, hogy 1987-ben a Magvető Kiadónál megjelenhetett a könyvem, A magyar katonai elit, 1938–45. Máshol nem nagyon lelkesedtek érte. Úgy látszik, Kardos György, aki bizonyos okoknál fogva sok mindent el tudott intézni, ha akart, ezt nem ellenezte. Nem tudom, miért, mindössze egyszer beszéltem vele telefonon. – Ez elég bizarr. – Egy ismerősöm dolgozott a kiadónál, akinek elmondtam az ötletemet. Később kiderült, hogy csak ötödik-hatodik nekifutásra merték a kéziratot Kardos elé vinni, aki azt mondta, kössenek velem szerződést. Ez persze nem jelentette feltétlenül azt, hogy meg is jelenik. De ezúttal így lett. Én azt hittem, a Gyorsuló Idő sorozatban teszik közzé a tanulmányt, de a Nemzet és Emlékezetben jelent meg. Így még bizarrabbnak tekinthető. – Összefoglalná röviden, hogy az ön kutatásainak eredményeképpen hogyan változik meg a Horthy-korszak katonai elitjéről korábban kialakult kép? – Az egyik legfontosabb kérdés az összetétel, a származás kérdése; az, hogy ebben az időszakban a középréteg alsó részéből, de azt kell mondanom, hogy a kispolgári, a hivatalnokrétegből is nagyon sokan váltak katonai vezetőkké. Szinte kimutathatatlan az arisztokrata származás, a felső tízezerből indulás, annál több a tanító, tanár, MÁV-alkalmazott. A másik érdekesség a származás helye: a tisztikar több mint ötven százaléka az elcsatolt területekről származik. Ezek szerint az, hogy a hadsereg mennyire revíziópárti, illetve hogy a politika mennyire a revízió letéteményesének tekinti a hadsereget, itt is nyomon követhető. Ugyanakkor ha végiggondoljuk, hogy az elcsatolt területeken a magyarság egyharmada él, vagyis a tisztikar felét az egyharmad adja, megállapíthatjuk, hogy az elcsatolt területekről származó katonai vezetőink felülreprezentáltak. Nagyon érdekesnek találom a nyelvismeret és a műveltség kérd