204A német romantika és az örök minőség híve vagyok224

Amióta végzett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, Szokolay Balázs nevéhez számtalan nagy sikerű koncert, a mintegy húsz lemezfelvétel, emlékezetes külföldi turnék, vendégprofesszorság és más felkérések fűződnek. Sokoldalúságát mutatja állandóan meg-megújuló repertoárja. Október 14-i zenekadémiai koncertje előtt hangversenyprogramjainak kiválasztásáról is kérdeztük a kiváló zongoraművészt. – A koncertlátogatók nemcsak a pódiumon találkozhatnak önnel, hanem a nézőközönség soraiban is. Miért követi figyelemmel mások hangversenyeit? – Mert még nem fáradtam bele. Előfordul, hogy valaki másnak a koncertjén kapok egy sugallatot, hogy ezt vagy azt nem úgy kellene tolmácsolni. Ritka, de vannak előadók, akiket mindig meghallgatok, ha csak tehetem. Akkor is, ha sokszor hallott művet adnak elő, mert bízom abban, hogy újat tudnak mondani. Igyekszem a tehetséges növendékeket is figyelemmel kísérni, a sajátjaimat pedig mindig megnézem, mert érdekel a fejlődésük. – Milyen a jó növendék? – Ezt a művészképzőben nehéz lenne körülhatárolni. Nagyra értékelem, ha egyik óráról a másikra megpróbálják végrehajtani az instrukcióimat. Én magam, belátom, nem ilyen növendék voltam. A legtöbbet Máthé Klári néninek köszönhettem, amit akkoriban ugyan nem mértem fel, de hosszú távon igazolódott a tőle kapott technikai alap. – Milyen művek foglalkoztatják mostanában, mit játszik az idei szezonban? – A tavalyi repertoárom jó részét a francia zene tette ki, de játszottam késői Lisztet (remek átmenet az impresszionistákhoz) és Gershwint is az évforduló alkalmából. Nyáron lemezre vettem Ravel szólózongorára írt műveinek egy részét, Halmai Katalinnal Ravel- és de Falla-dalokat rögzítettünk. Érdekes feladat volt Czerny etűdjeiből egy válogatás szerkesztése és felvétele, ez a CD a Helics Kft. kiadásában a csütörtöki koncerten már kapható lesz. Ezen az október 14-i hangversenyen német szerzők, illetve a bécsi klasszikusok darabjaiból adok elő, tehát lesz Mozart, Schubert és a szünet után Schumann és Brahms. Egyébként a német romantika mindig nagyon közel állt hozzám. Az ember lehetőleg olyat játsszon, ami éppen a legjobban izgatja. A repertoárom kiválasztása nálam legalább annyira tudatos, mint lelki alapon történik. Rendszerint figyelembe veszem a koncertterem és a hangszer minőségét is. Idei fellépéseim közül megemlítem, hogy a Magyar Rádió márványtermében Maria-Theresa Uribe dalestjén kísérek, majd a Bartók-emlékházban egy kamaraesten Beethoven- és Bartók-műveket adok elő. Lesz nagyzenekari estem is a MÁV Szimfonikusokkal, velük Rahmanyinov II. zongoraversenyét játszom. – Milyen a kapcsolata a kortárs zenével, a mai szerzőkkel? – Az az igazság, hogy Beethovennek sem szerettem minden művét. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a kortárs szerzők társasága igen sokszínű, akik különböző színvonalú műveket komponálnak, akad köztük olyan, akit kedvelek, szívesen játszom, és van, akit nem. A mai zenéből kevés szól hozzám, de ami megérint, azt eddig is játszottam és ezután is fogom. Egybiztos, aminek belső hitele van, arra nyitott vagyok. Kerülöm azt, ami mesterkélt. Irritál az a mentalitás, hogy csak azért, mert valamit már sokszor elmondtak, nem mondhatjuk el újra. Vannak örök minőségek, örök divatok, én ezeknek vagyok a híve. – Hogyan vélekedik a komponálás és az előadó-művészet teljes szétválásáról, ami mára már általánossá vált? – Nagyon szomorúnak tartom. Régen, ha valaki valamilyen hangszeren játszott, az valamennyire komponista is volt, és természetesnek vették, hogy egy Mozart-zongoraverseny előadásakor maga improvizálta hozzá a kádenciát. Az a baj, hogy ma nem tanítják a rögtönzést. A kezdet kezdetétől szükség lenne rá, gyermekkorban, amikor a gátlások még nem alakultak ki. A dzsessz például emiatt számomra nagyon szimpatikus műfaj.