A forradalom tanúi Amerikában

Az Egyesült Államokban élő ötvenhatosokat annak idején a kádári rendszer gyűlölete, most a forradalom szentségének a féltése tartja össze kisebb-nagyobb szövetségekben, csoportokban. A 43. évfordulóra való készülődés napjaiban találkoztam a foradalom utáni emigráció két kiemelkedő személyiségével, Arany Tiborral és Lovas Györggyel.Mintha emlékhely lenne a „Pesti Srácok” Ösztöndíj Alapítvány főtitkára, Arany Tibor New York-i dolgozószobája: kitüntetések tucatja sorakozik a vitrines szekrényben, egy kis tégely a 301-es parcellából származó magyar sírföldet őrzi, a falakon emléklapok és korabeli fotók a harcokról. Az asztalon szamizdatritkaságok. – Az ötvenhatos sztorim úgy kezdődött, hogy a Laboratóriumi Felszerelések Gyárából, ahol dolgoztam, kivonultunk a Parlament elé, ott voltunk a Nagy Imre-beszédnél, ahol elhangzott: „Nem vagyunk elvtársak!” A vaskerítésen lógtam, amikor a kezemben lobogó zászlóból valaki a bicskájával kivágta a kommunista címert. Arany Tibor 23 éves volt akkor. Gyorsan beszél, sok a mondanivalója. Emlékeit úgy idézi fel, mintha tegnap történtek volna. – A „véres csütörtökön” a Kilián laktanyából golyószóróval lőtték a szovjet tankokat. Az egyik beragadt a javított úttestbe, a felszedett bitumenkockákkal dobáltuk. A foszforos lövedékektől átforrósodott a tank, az orosz kiskatona feltartott kézzel mászott ki belőle. Ő volt az első hadifoglyunk, elvittük a Corvin közbe. Éjjel-nappal az utcán voltam, haza se mentem. Huszonhatodikán átküldtek a Belgrád rakpartra, mert az Írószövetségnek őrséget kellett biztosítani. Üzeneteket vittem Kuczka Péter és Déry Tibor között. A Kiliánról hoztunk géppisztolyokat és kézigránátokat, de később adtak muníciót a rendőrségen is. Az egyik éjjel hat rendőrruhás ávóst fogtunk el, a MÁV-központot védő kalocsai gyerekek voltak. Én a rendőrkapitányságra, Kopácsi Sándorhoz akartam őket bevinni, de Déry azt üzente, hogy szedjük el a rendfokozataikat, írjuk fel az adataikat és engedjük el őket. Hát ennek az lett a következménye, hogy sok évtizedig nem mehettem aztán haza! Mert ezek az ávósok feljelentettek engem. 1956. december elején Amerikában Lovas György vezetésével már megalakult a Magyar Szabadságharcos Világszövetség, alapítók voltak még rajta kívül: Pados Béla, Mendl Ferenc, Pásztor László és Zsédey Miklós. Lovas György már az első New York-i napján kapott állást: a Szabad Magyarság című hetilap keresett szabadságharcos újságírókat. Kis Antallal, aki korábban a Pesti Hírlapnál dolgozott, négy oldalt szerkesztettek. – A régiek a lapnál eléggé jobboldaliak voltak – emlékszik vissza Lovas –, de minket ez nem érdekelt: csak azzal törődtünk, hogy az ötvenhatos témákat feldolgozhassuk azon a négy oldalon. Nagyon aktívan dolgoztunk, legalább 1200 tüntetést szerveztünk a következő évtizedekben, az orosz követség előtt szinte mindennap. Beszédeket tartottunk egyetemeken tolmácsokkal, a New Jersey-ben levő Camp Kilmer táborból hozattuk ki a menekülteket, segítettünk álláshoz juttatni őket. Az amerikai államtól egy vasat sem kaptunk, az első időkben sokan közülünk éheztek. Aztán megérkezett Király Béla tábornok, az ötvenhatos Nemzetőrség parancsnoka. Az amerikai, ha valami sztár tűnik fel, ráharap: mindjárt kapott félmillió dollárt. Tartott egy intézőbizottsági ülést, aminek én is tagja voltam. Azt akartuk, hogy segítse a menekülteket, de kijelentette: arra nincs pénz. Mi, úgy heten felálltunk, nem értettünk vele egyet, kiváltunk. Az ő Nemzetőr Világszövetsége két éven belül feloszlott. Mi, a Magyar Szabadságharcos Világszövetség, folytattuk a munkánkat: tüntetéseket a Kádár-rezsim ellen. Tizenkét évig vezettem a szabadságharcos rádióm, szombatonként. A szövetség 1961-ben kapott pénzt a Szabad Európától, és a Cernegie Hallban tartottuk az évfordulót. A 20. évfordulót pedig a Lincoln Centerben, nem volt olyan nagy magyar ünneplés Kossuth idejövetele óta... Lovas 1957. április 17-én, az ENSZ-palota előtt felmászott a magyar zászlót tartó póznára, és késsel levágta a sarló-kalapácsos zászlót. Társa, az MTI-től szintén ötvenhatban kimenekült Tóth László a sarkon fényképezett. A biztonsági őrök azonnal odarohantak. Nagy felfordulás volt, de gyorsan elsimították az ügyet, gondolván, a sajtó nem tudja meg. A fotós barát a terv szerint elindult, és azonnal felhívta az AP-t és az UP-t; a fénykép megjelent a The New York Timesban, a Time magazinban és az összes többi országos lapban. – Megmondtam nekik, amíg sarló és kalapács lesz a magyar zászlóban, mindig le fogom vágni. Ha nem én, akkor más. Vagyunk még vagy százezren. Annyit azonban elértünk, hogy attól kezdve a szabad világban, ahol a Kádár-kormány képviseltette magát, például a követségeken, a zászlóban csak a három szín lobogott. Lovas György huszonöt éves volt ötvenhatban. – Megkaparintottuk az ávós tisztek névsorát, megszerveztem egy osztagot, és akit el tudtunk kapni, letartóztattuk, bevittük a Forradalmi Ifjúsági Tanácshoz vagy agyonlőttük. Október 25-én kiszabadítottuk Mindszenty hercegprímást, felvittük őt a Várba, majd november 4-én hajnalban az amerikai követségre. Megalakult a Magyar Forradalmi Ifjúság Pártja, aminek a vezetőségi tagja lettem. Így éltük ezeket a lázas, gyönyörű napokat. Újpesten barikádokat állítottunk, oda az oroszok még november 17-én sem jöttek be. A Szabad Európa közben üvöltötte, hogy „tartsatok ki”, abban a meggyőződésben, hogy beavatkozik az Egyesült Államok. A Forradalmi Ifjúsági Tanács, aminek alapító tagja voltam, engem küldött Bécsbe: nézzem meg, jönnek-e már. Rádión keresztül hazaküldtem a hírt, hogy „Az újpesti Költő üzeni, gyerekek, rakjátok el a dobfelszerelést!” Mivel Költő volt a becenevem, és doboltam egy tánczenekarban, mindenki tudta, hogy ez a pakolás mit jelent. Lovas György 1989-et nem rendszerváltozásnak, hanem felszabadulásnak tekinti. Az Antall-kormányról elmondta, hogy ha az atyaúristen jött volna, ő sem tudott volna többet csinálni, akkora volt a káosz. Arany és Lovas a mai napig tevékenyek: a magyar szabadság iránti vágyuk töretlen és féltő, ha sokaknak ez már megkövesedettnek tűnik, akkor is. Mert – fogalmaznak – „amit ötvenhatban akartunk, az nem egy rossz elképzelés”.