Köznapi történet

Igen, ezúttal kisszerű, „köz-napi” történetről lesz szó, és nem „szenzációs” eseményről, amin – az írott és az elektronikus hírszolgálatnak köszönhetően – az ország közvéleménye „elszórakozhatna”. Mert való igaz (sajnos): az egyéni és társadalmi erkölcsiség, a közmorál értékei nap mint nap süllyednek, lavinaszerűen zuhannak a mély felé. Ám a döbbenetesen gyakori, felháborító és elszomorító rendőrségi stb. híreket, interjúkat (csecsemőrablások és -gyilkosságok, magányos kisnyugdíjasok megölése és kifosztása, zsebtolvajlások, sírgyalázások stb.) most mellőzve olyan pozitív és „jelen-téktelen”, de szívderítő eset kívánkozik tollhegyre, amilyen egyébként vonaton, autóbuszon, trolin, villamoson bárkivel megtörténhet... Vonaton utazom, a másodosztályú Bp. Keleti–Újszász délutáni járatán Maglódra. Miként a velem szemközt ülő középkorú férfitól (kérdezetlenül) megtudom, ő Gyömrőre. Észrevehetően nyugtalan, feszült idegállapotban lehet, mert gyakran ki-kibámul a sötétedő tájra, az elmaradó fákat, épületeket, állingálló embereket figyeli. Aztán időnként zakója zsebeiben keresgél, kis csomagjában kotorász. Néha felém fordul, úgy tűnik, valamit mondani akarna, „kommunikálni” szeretne velem. Nem szól, de intésével tudtomra adja, hogy megtalálta a menetjegyet, s a közalkalmazotti igazolványt is. Jön az ellenőr – minden rendben van. Elnézést kér tőlem a „tolakodásért”, és kissé lehalkított hangon meséli: – Hát kérem, a nyár közepén ugyanezzel a járattal utaztam hazafelé. Rövid ujjú ing volt rajtam (zakóban túl melegem lett volna), ezért vonatjegyemet, igazolványaimat, még a megmaradt BKV-jegyeket is utazótáskám oldalzsebébe tettem és lezártam. Amikor jött a kalauznő, és menetjegyemet a táskám oldalzsebében kerestem, a nagy kapkodásban és izgalomban összes papírjaim a földre, az ülés mellé szanaszét hullottak. A vonatjegyet végül is megtaláltam, de a többi irat, ilyen-olyan papír szerteszóródott a gyengén megvilágított, félsötét ülések alatt. Velem szemben egy hangoskodó-vihorászó tizenéves fiú s egy lány ült; ők is segédkeztek egyet-mást nagy hirtelen összeszedni. De a személyi igazolványomat – ami a legfontosabb – sehol nem találtam, hiába kutattam továbbra is az ülés hajlataiban, nadrágom oldal- és farzsebeiben, újra meg újra a táskában s a földön, az ülések alatt. Önmagam pillanatnyi megnyug-tatására hirtelen arra gondoltam – hátha nem is hoztam magammal, otthon felejtettem az asztalon. Reménykedve rohantam haza, órák hosszat keresgéltem, de a személyi igazolvány sehol. Másnap a Keleti jegypénztáránál, a hírlapárusnál, a pékáruboltban, még a rendőrségen is érdeklődtem, de igazolványomnak se híre, se hamva. Mit tehettem? Egyelőre tehetetlenül és tanácstalanul várnom kellett. Vártam. – Aztán három nap múlva, délelőtt telefonos örömhír érkezett a gyömrői vasútállomásról. Valaki Újszászról értesítést küldött, hogy miközben a vasút melletti kis földjén kukoricáját gyomlálta, egy gyömrői személyi igazolványt talált az árokban. Magához vette, és szeretné eljuttatni tulajdonosához. A legközelebbi vonattal természetesen Újszászra siettem, s a megadott lakcímen megkerestem id. K. Jenőt, aki gondozott, szép udvarán és lakásában megható szívélyességgel fogadott. Bemutatkozásom után többek között elmondta, hogy évtizedeken át a MÁV-nál dolgozott (az újszászi állomáson is jól ismerik); amikor az igazolványt megtalálta, előbb arra gondolt: tulajdonosát a vonaton megölték vagy kirabolták. Vagy ki tudja...? De bárki is tette, miért dobta ki a vonat ablakán; miért nem adta át a kalauznak vagy akár a vasútállomás személyzetének – ha már egyéb fajta, tisztességes megoldásra nem volt hajlandó? Megköszöntem önzetlen segítségüket. Feleségével a kapuig kísértek, és még annyit mondtak: nincs miért hálálkodnom, inkább ők örvendenek, hogy ismeretlenül is javamra lehettek. Elbúcsúztam tőlük, és visszautaztam Gyömrőre. Én pedig – e sorok írója s a történet jegyzője – annyit tehetek hozzá: örvendetes, hogy még ilyen „köznapi” jó cselekedetek is akadnak; bárcsak minél több ilyen K. Jenő bácsi élne ebben az országban. Csalók, rablók, szélhámosok, becstelenek helyett.