Nehéz megtanulni együtt ünnepelni, a kegyelet gyertyáit mégis meggyújtják

Bács-Kiskun megye északkeleti csücskében, a Tisza jobb partján fekszik Tiszakécske. A város főterén, az országzászlónál egy-kétezer fő gyülekezett békésen 1956. október 27-én 11 óra után. Orosz Zoltán tanácselnök, a nagygyűlés szónoka ismertette az országban kialakult feszült helyzetet, majd felolvasta a kécskei gazdák petícióját a beszolgáltatás eltörléséről. Matúz Dezső földműves elszavalta a Nemzeti dalt, aminek hatására a fellelkesült tömeg követelni kezdte Burkust, a kegyetlen adóbegyűjtőt. A higgadtabbak azonnal a Himnuszt kezdték énekelni. És ekkor jött a repülő. Talán épp a „balsors”-nál. A téren 17 halott és 110 sebesült maradt. Tiszakécske képviselő-testülete október 27-ét idén szeptemberben városi gyásznappá nyilvánította.– Két rendezvényen emlékezünk az 1956-os eseményekre – mondta Tóth Dezső alpolgármester, aki maga is ott volt a sortűz idején a főtéren. – Október 23-án 17 órakor ünnepséget tartunk, ahol Lezsák Sándor országgyűlési képviselő lesz a díszvendég. A gyásznapon pedig délután háromkor háromperces harangszó emlékeztet az áldozatokra, és Csurka István mondja majd az ünnepi beszédet. Mindkét eseményen meggyújtjuk majd a kegyelet gyertyáit, és 27-én koszorúzás is lesz. Az a véleményünk, hogy akik lövettek, azok ne koszorúzzanak, de nem tudjuk megakadályozni, hogy az MSZP vagy a Munkáspárt is megjelenjen – hangsúlyozta Tóth Dezső. Remélhetőleg olyan kínos incidens soha többé nem fordulhat elő, mint az előző kormány idején, amikor a szocialista polgármester szervezésében az internacionálét és a munkásgyászindulót játszották az ünnepségen. Bizony, nehéz megtanulni az ünneplést is – tette hozzá Kovács Miklós tiszakécskei önálló iparos, aki szintén szemtanúja volt 1956-ban a véres eseményeknek. Nem csoda ez, hiszen az úgynevezett kommunista rendszerek lényegét úgy lehetne meghatározni, hogy ez volt az a politikai berendezkedés, amiben mindenki félt. Félt, hogy egy rossz szó, rossz mozdulat miatt elveszítheti életét, testi épségét, családját, ingatlanját, munkahelyét, egzisztenciáját. Kovács Miklós szerint túlságosan sokáig tartott az említett félelem. Még 1989-ben is előfordult, hogy amikor Lovas László segítségével kopjafát akartak állítani a Városháza elé a sortűz áldozatainak emlékére, akkor a hivatalban senki nem mert áramot adni annak érdekében, hogy lássanak a nemes ügyön munkálkodók, akikre közben rásötétedett. Kovács Miklós személyesen járt el a hosszabbító bedugásának ügyében. (Lám, mivé lesz a forradalmi eszme egy kicsinyes világban?!) A rendszerváltás elhozta volna a görcsök oldódását, de a méltó emlékezet helyén buta, eltompult közöny és harsány tudatlanság burjánzott inkább. Kovács Miklós szerint mindez egyrészt annak köszönhető, hogy az akkori hatalmasságok, pártfunkcionáriusok ma busásan jövedelmező, zsíros állásokba, jól menő vállalkozásokba mentették át akkori politikai hatalmukat. A kádári rendszerben csalásra, fusizásra kény-szerített emberek ma sem szívesen fedik fel titkaikat. Nekik nem áll érdekükben emlékezni. Másrészt óriási gondot jelent, hogy a felnövekvő nemzedéket olyan pedagógusok nevelik, akiknek nyolcvan százaléka jobban ismeri a makarenkói elveket, mint Magyarország igaz történelmét. Nekik sem tanította senki, sőt agyonhallgatták előttük, mit jelent magyarnak lenni. Csoda-e, ha tanítványaik közül heten-nyolcan jelennek meg a sortűz áldozatai emlékére tartott gyásznapon a kegyelet-teljes gyertyagyújtáson? – tárta szét karját a már nem fiatal, de az említett korosztály minden tagját megszégyenítő szellemi frissességgel megáldott Kovács Miklós. Persze ma már tud megmosolyogtató történetet is mesélni a szomorú napokról. Ilyen a Zöldért igen csinos felvásárlónőjének esete, akit az üzlet előtt ért az első géppuskasorozat döbbenete.Beesett az út mentén húzódó árokba, és tompa nyomást, erős fájdalmat érzett a hátában. Első gondolata az volt, hogy megsebesült, és hamarosan meg fog halni. Mivel ez nem következett be, az kezdte érdekelni, mitől fáj a háta. Ekkor vette észre, hogy egy megtermett, közel mázsás férfi fekszik rajta. Felháborodottan kezdett vele replikázni, hogy azonnal vegye ki a könyökét az oldalából és szálljon le róla, „hogy nem szégyelli magát az ilyen szemtelen alak!” Nem oszlik azonban a fájdalom Kapásné Czakó Erzsébetben, aki gyermekként látta, amint édesanyja kapott találatot. Tett még néhány imbolygó lépést a téren, majd holtan összerogyva egy életre magára hagyta őt. A kislány ösztönösen beugrott a parókia melletti árokba, de a szilánkoktól maga is megsebesült. „Még mindig bennem van, nem veszik ki, csak ha muszáj lesz”, mondja, amikor a 43 év után is elementáris erővel feltörő zokogás könnyeit letörölgette arcáról. „Nem vagyok bosszúálló, de örültem, amikor bíróság elé kerültek a sortüzek vádlottjai. Arra gondoltam, végre megkapják büntetésüket, bár tudtam, ez a lényegen nem sokat változtat, édesanyámat már senki nem adhatja vissza. Most nem is tudom, hogyan áll az ügy. Az mindenesetre nagyon rosszul esett, hogy voltak, akik megszóltak, minek emlegetjük fel a múltat, miért tartjuk olyan nagyra magunkat, ami volt, régen volt, nem kellene ugrálnunk. Pedig én soha nem tartottam igényt különleges bánásmódra. Árvaellátásra sem voltam jogosult, a kárpótláskor is csak 15 ezer forintot kaptam. Inkább azt se adták volna! Megalázó volt, mégis irigyelték.” Érthetetlen, hogy miért éppen itt kellett ennyi áldozatot hozni a forradalomért, vette vissza a szót Kovács Miklós, hiszen Tiszakécskét mindig is békés, nyugodt emberek lakták. Nem is volt itt különösebb atrocitás. A meglőtt emberek fiai közül heten-nyolcan jól megverték a párttitkárt, aki elbujdosott, majd géppisztollyal jött vissza a holmijáért. Annak is mondtuk, nem kell ide fegyver, vidd a motyódat békével, soha ne lássunk többé! A beszolgáltatás igája alatt megnyomorodott gazdák pedig szétszórták a begyűjtési iroda nyilvántartását, bokáig lehetett járni az iratokban. Ennyi történt. Nem tudjuk, ki hívta a repülőt. Valószínűleg soha nem is fogjuk megtudni, sóhajtott a ma már köztiszteletnek örvendő Kovács Miklós. Állítólag valahol Budapesten él még az akkori postamester, de nem mondja meg, hogy a három kecskeméti telefon közül melyik honnan indult. Talán jobb is így. Az október 23-i ünnepségen a Móricz Zsigmond Általános Iskola és Gimnázium diákjai irodalmi műsorral tisztelegnek a hősök emléke előtt. Társaikat talán megnézik majd a töb-biek is. És akkor jövőre és azután is – utánunk is! – lesz, aki emlékezzen, mondta Kovács Miklós.A lövésMerről jött és hányszor lőtt a repülőgép? Az eltelt idő és a kiállott ijedelem zavarja a pontos emlékezetet, így megítélésében vannak eltérések. A többség emlékezete alapján a repülőgép útja és a lövések így idézhetők föl: a repülőgép a kecskeméti röptérről indulva előbb nem a falu központja fölött repült át, hanem délkeleti–keleti irányban megkerülte a falut, majd Szolnok irányából jőve földerítő repülést végzett, a tömeget nyugatról nagy ívben megkerülve. Riasztó lövést nem adott le. Kiskunfélegyháza irányában elhagyta a falut, majd ugyanebből az irányból haladva (Szodoma, a Tisza-sor, a Batka-köz felől) bukórepülésből fedélzeti gépfegyverből: gépágyúból és géppuskából sorozatlövést adott le a tömegre. Az első lövés elsősorban azokat érte, akik az országzászló közvetlen közelében álltak, vagyis azt a helyet, ahol a legsűrűbb volt a tömeg. Itt haltak és sebesültek meg a legtöbben. Majd a gép újra végigsorozta a teret. A harmadik sorozat irányára már kevesen emlékeznek, mert aki a helyszínen volt, kétségbeesetten menekült. Aki pedig távolból, a falu határából nézte, az nem láthatta egészen pontosan. Valószínű, hogy a harmadik lövéssorozathoz nyugat–északnyugat irányába kissé kitérve fordult vissza a gép, és most kissé oldalról kapta el a teret, ugyanis – többek között – a „parokjakertben” (a római katolikus plébániahivatal kertjében), a templomtetőn és az órásbódé falának felső részén pattogtak ekkor a lövedékek. Csupán egy szemtanú van, aki fordítva emlékszik, s úgy véli, előbb Szolnok felől jőve lőtt a gép, majd a második sorozatot Kiskunfélegyháza irányából visszatérve adta le. Abban azonban minden szemtanú egybehangzóan megegyezik, hogy a gép (egy vagy több gép) legalább három lövéssorozatot adott le a védtelen, fegyvertelen tömegre. Néhányan négyre, sőt többre is emlékezni vélnek. A lövéssorozatok nem folytak egybe. A repülő elszállt, majd visszatért (vagy másik jött), s újabb sorozatot adott le. Hogy a lövéssorozatok között eltelt egy-egy kis idő, azt a szemtanúk saját helyváltoztatásuk pontos, érzékletes leírásával bizonyítják. Ugyancsak ezt bizonyítja a Parádi-fivérek többek által elmondott története is. Az első sorozatnál Pál sérült meg, János a segítségére sietett, föl akarta emelni sebesült testvérét, s a második vagy harmadik sorozatból kapott ő is halálos lövést. Eltérnek a vélemények a repülőgépek számát illetően is. Többen egy gépről beszélnek, de vannak, akik kettőre emlékeznek. Valószínű, hogy a gyűlés résztvevői a térről nem látták át a repülőgép teljes pályáját, s így nem tudják eldönteni, több repülőgép lőtt-e, vagy ugyanaz többször. Nagy Lajos kécskei lakos a rétről látta a gépeket. Ő határozottan két gépre emlékszik. A gépek Kecskemét felől érkeztek, délről-keletről megkerülték a falut, utána elváltak. Az egyik gép Kecskemét felé vette az útját, a másik a falu fölé fordult...A perekA Csongrád Megyei Bíróság Katonai Tanácsa 1998. június 8-án kezdte meg az 1956-os tiszakécskei sortűz két vádlottjának, Török Béla alezredesnek és Korbély István századosnak a büntetőperét. A szakértői vélemények alapján a tanács megállapította, hogy a vádlottak esetében nem alkalmazhatók a genfi egyezmény előírásai, ezért tettüket több emberen elkövetett emberölés bűntettének minősítette, ami 15 év után elévült az elkövetéskor érvényben lévő törvények alapján. Az ítéletet az ügyész megfellebbezte, de a Legfelsőbb Bíróság 1998. november 10-én kedden helybenhagyta az első fokon eljáró Csongrád Megyei Bíróság döntését, és megszüntette az eljárást. A Katonai Főügyészség kezdeményezésére a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati tanácsának 1999. június 28-i határozata hatályon kívül helyezte az elmúlt évben hozott jogerős ítéletet, és utasította a másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróságot az ügy újratárgyalására. Ítélet még nincs.