Vágyakozás a fűtőház után

Jancsó Miklós, a magyar szürrealista filmmágus páratlan életmű birtokosa a magyar és a nemzetközi filmművészet meghatározó egyéniségének számít. Olasz, francia, orosz, izraeli koprodukciós filmek, cannes-i sikerek, kétéves harvardi egyetemi professzorság mellett nagy visszhangot és vitát keltő színházi rendezéseivel is beírta magát a magyar művészetek történelemkönyvébe. A tavalyi Jancsó–Her-nádi–Grunwalsky mű, a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten után – amelyet egyébként Magyarország a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában nevez a jövő év márciusában rendezendő, 72. Oscar-díjért való versengésbe – az alkotók újabb filmet készítettek. Az Anyád! a szúnyogok című filmalkotás egy-két kisebb, kiegészítő jelenettől eltekintve elkészült.– Ön az első filmjeiben, A harangok Rómába mentek-ben, a Három csillag című filmcsokor egyik epizódjában és az Oldás és kötés című alkotásban még lineáris cselekményvezetést alkalmazott. De már e kezdeti alkotásokban is fölvillantak olyan képek, amelyek előrevetítették a műfajmegújító formai kísérleteket. Hogyan emlékezik vissza a kezdetekre? – Rólam köztudomású, hogy valamiféle babonából nem nézem meg a régi filmjeimet. A ritka, kivételes alkalmak egyike a hetvenes évek végén történt, amikor Itáliából hazaértem, s éppen a Szegénylegényeket sugározta a televízió. A gyerekeim a viszontlátás eufóriájában rákényszerítettek, hogy tekintsem meg velük együtt. A Szegénylegények már valóban az én filmem, de még azt sem szívesen ültem végig újra. A harangok Rómába mentek címűt pedig biztos, hogy ma már hülyeségnek találnám. Megtisztelő, hogy e zsengékben is fölvillanni látja a későbbi úgynevezett formai újításainkat, de gondolom, azért elsősorban ön is az Oldás és kötésre gondol. Nem véletlenül használok többes számot, hiszen a sajátos, ránk jellemző stílusteremtést Hernádi Gyulával, alkotótársammal, több mint barátommal, ahogy ő szokta mondani: egypetéjű ikremmel együtt kezdtük. Főként Antonioni filmjeit, a lengyel mesterek, Wajda, Kawalerovicz munkáit és a nouvelle vague-t, a francia újhullámot tanulmányoztuk. Antonioni filmjeiben megmerítkezve rájöttünk, hogy a hosszú snittben rejlik a gondolkodó, illetve gondolkodtató film titka. Az expresszivitás túlzott azonosulásra készteti, a szónak nem biztos, hogy jó értelmében befolyásolja a nézőt. Ha megnézi a mostani amerikai divatfilmeket, rájön, hogy a képzuhatag nem engedi el, magával sodorja a nézőt, aki közben képtelen gondolkodni. A hosszú snittek viszont már Michelangelo Antonioni remekműveiben is úgy működnek, hogy míg nézi őket az ember, közben gondolkodhat. Egyrészt azon, mit is akar mondani, másrészt hogy egyetért-e vele vagy nem. Később aztán mi is behódoltunk az expresszivitás démonának, mert meg kell mondanunk: a film alapvetően primitív műfaj. – A Szegénylegények után jött egy szürrealisztikus, látomásos misztériumkorszak, amely az Égi báránytól A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyar-országon-ig tartott. S végül következtek a Kék Duna-keringőhöz hasonló profán misztériumok. – Ez a fejlődési ív elmondva igen frappánsan és találóan hat, de minthogy a film ipar is, nemcsak művészet, a kifejezési eszköztár bővülésének nagyon konkrét okai is vannak. Például a pénz – pontosabban anna hiánya. Kiderült, hogy az anyagi keret kimerülőfélben van, így kezdtünk el például az Égi bárányban misztérium játékszerű elemeket és szegényszínházas mozgáskompozíciókat alkalmazni. A Kék Duna-keringőnél, 1991-ben azért is dicsértek bennünket, hogy filmen belül új elemként feltűnt a videoképernyő, ami mint egy tükörcsarnok, megduplázta-triplázta a jeleneteket. Pedig csak arról volt szó, hogy arra már nem volt pénz, hogy a Jancsó– Hernádi-filmek elmaradhatatlan velejáróiként olykor agyonparodizált és kigúnyolt statiszták, meztelen lányok és lovak vonuljanak végig. Kitaláltuk hát, hogyan lehetne olcsóbb, de az említetteknél nem kevésbé érdekes formai újdonságot alkalmazni. A hosszú beállítások közben, amelyeket a színészek – többnyire állandó szereplőim, barátaim – már ismernek, alkalmaztuk a filmen belüli jeleneteket megduplázó kis képernyőt, és hogy filmezés közben a színész hol jobbra, hol balra fordult, s amit beszélt, nem került a szalagra. Hiszen mindig utószinkronnal dolgoztunk... Ezek a kimondottan szegényfilmes megoldások olyan olcsók, hogy például Amerikában ennyi pénzzel – az akkori kétszázezer dollárral – már talán alternatív filmesek sem mernének belevágni egy forgatásba. – És most a két új film újból meglepetést okozott. Az egyik, a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten azért, mert abszurd filmszkeccsekből áll össze. Az új film, az Anyád! a szúnyogok pedig már a címével is megdöbbenti a szakmát, pedig manapság már nehéz bárkit is zavarba hozni... – Az új film története teljes egészében Grunwalsky Ferenc leleménye. Nehéz lesz mesélni róla, hiszen egyben még nem láttam az egészet, nem is láthattam, hiszen még egy-két kiegészítő jelenetet is le kell majd forgatni. Akár a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című filmnovelláskötetben, az Anyád! a szúnyogokban is Scherer Péter és Mucsi Zoltán játssza a férfi főszerepet. Scherer filmbeli alakmásának feleségét a szintén Bárka Színházas Vasvári Emese formálja meg. A negyedik főszereplőféle figura egy debreceni amatőr performance színész, a művészneve Blöro, de közönségesen Nyíri Lászlónak hívják. A sztori itt is „primitív”. A Scherer–Vasvári házaspár és a Mucsi Zoli által megformált figura haverok, s nagyon jópofa és furcsa telepen élnek együtt. Angyalföldön van a MÁV-nak egy úgynevezett fűtőháza. Amikor még a mozdonyok gőzzel mentek, ezekben a félkör alakú építményekben fűtötték föl, majd onnan is vontatták ki a pöfögő masinákat. Ezen a helyen őrzik a valóságban is az úgynevezett nosztalgiavonatokat, a mozdonyokat, a rekonstruált régi vagonokat. A három szereplő dédelgetett álma, hogy majd egyszer az egész fűtőház az övéké lesz, s majd ők üzemeltetik a nyári nosztalgiajáratokat. Csak hát erre pénz kellene, ami nincs nekik. A Mucsi-figurának van valakije, akit nagyapának hív – Székely B. Miklós alakítja. Róla úgy hírlik, hogy Amerikából hazaszármazott milliomos, de hiába kapacitálják, ül a pénzén, s nem ad nekik egy fillért sem. A hősök kiborulnak, s megetetik az öreget mérgezett almával, majd távoznak a telepről, mert nincs már pénzük a bérleti díjra sem. Néhány Bunuel-filmbe illő abszurd jelenet betetőzéseként – például a hősök nem tudnak kimenni egy nyitott kapun – kiderül, hogy az öreg mégis él, mert felköhögte a mérgezett almát, mint Hófehérke. S akkor Mucsi hozatna egy sört magának és a nagytatának, ám kiderül, hogy a milliomosnak vélt öreg azért nem iszik, mert neki sincs pénze. Azt hiszik, tréfál, de kijelenti: én hamis dollárokat gyűjtök, mert én a szépet szeretem! Mucsi pedig fogja a fejét... – Ez sem kevésbé abszurd, mint a szkeccsek. – Ennyi a történet, de rávarrtunk még egy mellékszálat. Vasvári Emese filmbeli alakmása állandóan gyereket akar, de soha nem fogan meg. S amikor nem fogan meg, mindig meghal. A filmben szerepel a Kispál és a Borz együttes énekese, Lovasi András. És van egy fantasztikus debreceni zenekar, a Lyuhász Lyácint együttes. A közelmúltban elhunyt színész emlékére nevezik így magukat. Üres hordón, ócska frizsideren és mindenféle kiszuperált tárgyon dübörögnek, s vannak gitárosaik és énekesük is, Budai Árpád. A film elején és a vége felé a Rákóczi-induló és Szécsi Pál egyik régi száma hangzik el. A fináléban Lagzi Lajcsi trombitál.