204Amíg élek, írok, és amíg írok, élek224

Haklik Norbert
1999. 11. 29. 23:00
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Temesi Ferenc emblema-tikus figurája a magyar irodalomnak – vannak, akik a legnagyobbak között tartják számon, és akik „egyköny-ves” íróink közé sorolják. Az író – aki ma ünnepli öt- venedik születésnapját – lapunknak nyilatkozott a Temesi-fogadtatás visszásságairól, az eddigiekről és terveiről.– Hogyan ünnepli ötvenedik születésnapját? Készít-e valamilyen számvetést? – Születésnapom nem csupán ötvenéves „fennállásom” miatt jeles évforduló, hanem azért is, mert most van harminc éve annak, hogy először publikáltam irodalmi folyóiratban. A Tiszatájban jelent meg egy novellám – másfél évig tartó várakoztatás után. Nem tudtam, mire véljem mindezt: annál inkább is, hiszen nekem már tizenhat évesen is akkora írói öntudatom volt, hogy elpirultam, amikor Veres Péter egyik előadásán megkérdezte: vannak-e a teremben írók, mert azokat keresztnevükön szólítja. Szóval nekem kimaradt az első megjelenés öröme: már igazán nem tudtam örülni neki. De a kérdésre visszatérve: a születésnapot három művel a jövő év könyvhetén ünneplem: az egyik a Királyáldozat című sakkregény, a másik a Babonáskönyv, amelyben a világ minden tájáról, hosszú évtizedek alatt öszszegyűjtött babonáimat adom közre, a harmadik válogatott tárcanovelláim gyűjteménye, Az éjféli utas címmel. Amúgy nem hiszem, hogy bármiféle számvetést kellene készítenem az ötvenes szám kapcsán, hiszen nincs értelme a kerek évfordulóknak, minthogy egy hindunak, kínainak vagy zsidónak sem jelent semmit a kétezredik év. Kiszámoltam: ha egy év tizenöt hónapból állna, akkor még csak harmincöt éves lennék. Amúgy is: ez az évforduló csupán a kamaszkor végét jelöli. Mondhatnánk úgy is: az öregkor kezdete az, amikor nagyjából mindenre tudod a választ, csak senki nem kérdezi meg tőled. Vagy amikor nemcsak fel-, hanem lehúzni is elfelejted a sliccedet. – Mintha egyes írói körök nem nagyon lennének hajlandók a megfelelő súlyával kezelni az ön életművét, s mintha csak a Porról vennének tudomást. Ön szerint ennek mi lehet az oka? – Az, hogy a trilógia további két részét, a Hidat és a Pestet nem olvasták el. Én írtam meg az első magyar posztmodern regényt, amelybe – egy címszóval – beépítettem saját kritikáját is. Aztán a 3. könyvben P. S. I love you – Jutalomjáték címen megjelentettem egy válogatást a Porról írott kritikák legostobább soraiból: csak hogy megmutassam, én nem vagyok céltábla, mert én visszalövök. Az a helyzet, hogy egy írói-kritikusi csoport – poszt-hadovisták?, posztmagyarok? – ellopták, kisajátították maguknak ezt a terminust. Hát legyenek posztmodernek, ha nekik az tetszik. Amerika-szerte tartottam előadásokat egyetemeken a posztmodernről, és utána jöttek a „tanarak”, hogy foglaljam össze nekik, mi is az a posztmodern. Bár most jelennek meg összefoglaló munkák róla, ezek egyike sem támasztja alá a magyar vélekedést. Én a posztmodernbe a dél- és észak-amerikai mágikus realista irodalmat is belevettem, hazahoztam tehetségem és kedvem szerint. Amúgy a posztmodern lejárt lemez, vége van. A mai eszemmel le sem írnám ezt a szót. Szomorú pillanat lesz, amikor majd úgy fognak emlékezni erre az időszakra, hogy Magyarországon az számított jó írónak, aki rosszul írt. A posztmodernt, ha az irodalomtörténet nem is, de az irodalmi közvélemény el fogja felejteni. – Visszatekintve pályájára: mit talált benne a legnehezebbnek és a legjobbnak? – A legnehezebb kérdésére létezik egy tucatválasz: amit most írok. Ez az én esetemben nincs így. Amikor évi két-három jó novellát írtam, azt hittem: ez is elég az írósághoz. Aztán rá kellett jönnöm: az az író, aki mindennap ír. Fegyelemre kellett szoknom. Első könyvem, az 1977-ben megjelent Látom, nekem kell lemennem, amelyről sokan regényként írtak, három fázisban készült el: az elsőt nyolc évig, a másodikat nyolc hónapig, a harmadikat – amelyik a leghosszabb – három hét alatt írtam meg. Később rájöttem: az írói tehetségnek maga a tehetség csak a húsz százalékát teszi ki, a maradék nyolcvan százalék a fenék. Erre a Por tanított meg: nekiestem, mint tót az anyjának, eleinte napi öt-hat címszót írtam meg, aztán teljesen kikészültem. Juhász Gyulának van egy kisregénye, az Orbán lelke – nem a miniszterelnökről szól –, nyolcvanoldalas, és egy hét alatt írta meg. Csodálkozott, hogy remeg a keze... A regényíráshoz nem csupán szellemi, de nagy fizikai állóképesség is szükségeltetik. A válaszom tehát: az első nagyregény megírása volt a legnehezebb föladat, de a legnagyobb élmény is egyben. Azóta magabiztosabban dolgozom. Nagyon jó érzés, amikor elindulsz egy csónakkal az óceánon át, úgy, hogy nem tudod, átérsz-e, és végül megérkezel. A Por megírása volt a legkirályibb érzés. Ettől függetlenül saját munkáim közül a Híd a kedvencem. Egyébként van egy olvasói kör, amelyik mindig várja a könyveimet: új köteteim egy hét alatt elfogynak. Lecsapnak rá, viszik, mint a cukrot. A Por után meg egyenesen hisztéria volt... A dedikáláskor százan-százötvenen álltak kettős sorokban. Ám a siker olyan gyermekbetegség, amit meg kell kapni, aztán el kell felejteni. Tehát azoknak, akik abban reménykednek, hogy egyszer abbahagyom, üzenem: reményeik, minimum, nem egészen megalapozottak. Írás közben egyre több mű jön elő, és szól: „Figyelj, Feri! Ne hagyj ki! Engem is meg kellene írni!” Én amíg élek, írok, és amíg írok, élek. Tehát ne nagyon reménykedjenek. Hogy Adyt kifordítva fogalmazzam meg nekik küldött üzenetemet: „Jó lesz egy kis hódolás” ...és könyv!

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.