204Amíg élek, írok, és amíg írok, élek224

Temesi Ferenc emblema-tikus figurája a magyar irodalomnak – vannak, akik a legnagyobbak között tartják számon, és akik „egyköny-ves” íróink közé sorolják. Az író – aki ma ünnepli öt- venedik születésnapját – lapunknak nyilatkozott a Temesi-fogadtatás visszásságairól, az eddigiekről és terveiről.– Hogyan ünnepli ötvenedik születésnapját? Készít-e valamilyen számvetést? – Születésnapom nem csupán ötvenéves „fennállásom” miatt jeles évforduló, hanem azért is, mert most van harminc éve annak, hogy először publikáltam irodalmi folyóiratban. A Tiszatájban jelent meg egy novellám – másfél évig tartó várakoztatás után. Nem tudtam, mire véljem mindezt: annál inkább is, hiszen nekem már tizenhat évesen is akkora írói öntudatom volt, hogy elpirultam, amikor Veres Péter egyik előadásán megkérdezte: vannak-e a teremben írók, mert azokat keresztnevükön szólítja. Szóval nekem kimaradt az első megjelenés öröme: már igazán nem tudtam örülni neki. De a kérdésre visszatérve: a születésnapot három művel a jövő év könyvhetén ünneplem: az egyik a Királyáldozat című sakkregény, a másik a Babonáskönyv, amelyben a világ minden tájáról, hosszú évtizedek alatt öszszegyűjtött babonáimat adom közre, a harmadik válogatott tárcanovelláim gyűjteménye, Az éjféli utas címmel. Amúgy nem hiszem, hogy bármiféle számvetést kellene készítenem az ötvenes szám kapcsán, hiszen nincs értelme a kerek évfordulóknak, minthogy egy hindunak, kínainak vagy zsidónak sem jelent semmit a kétezredik év. Kiszámoltam: ha egy év tizenöt hónapból állna, akkor még csak harmincöt éves lennék. Amúgy is: ez az évforduló csupán a kamaszkor végét jelöli. Mondhatnánk úgy is: az öregkor kezdete az, amikor nagyjából mindenre tudod a választ, csak senki nem kérdezi meg tőled. Vagy amikor nemcsak fel-, hanem lehúzni is elfelejted a sliccedet. – Mintha egyes írói körök nem nagyon lennének hajlandók a megfelelő súlyával kezelni az ön életművét, s mintha csak a Porról vennének tudomást. Ön szerint ennek mi lehet az oka? – Az, hogy a trilógia további két részét, a Hidat és a Pestet nem olvasták el. Én írtam meg az első magyar posztmodern regényt, amelybe – egy címszóval – beépítettem saját kritikáját is. Aztán a 3. könyvben P. S. I love you – Jutalomjáték címen megjelentettem egy válogatást a Porról írott kritikák legostobább soraiból: csak hogy megmutassam, én nem vagyok céltábla, mert én visszalövök. Az a helyzet, hogy egy írói-kritikusi csoport – poszt-hadovisták?, posztmagyarok? – ellopták, kisajátították maguknak ezt a terminust. Hát legyenek posztmodernek, ha nekik az tetszik. Amerika-szerte tartottam előadásokat egyetemeken a posztmodernről, és utána jöttek a „tanarak”, hogy foglaljam össze nekik, mi is az a posztmodern. Bár most jelennek meg összefoglaló munkák róla, ezek egyike sem támasztja alá a magyar vélekedést. Én a posztmodernbe a dél- és észak-amerikai mágikus realista irodalmat is belevettem, hazahoztam tehetségem és kedvem szerint. Amúgy a posztmodern lejárt lemez, vége van. A mai eszemmel le sem írnám ezt a szót. Szomorú pillanat lesz, amikor majd úgy fognak emlékezni erre az időszakra, hogy Magyarországon az számított jó írónak, aki rosszul írt. A posztmodernt, ha az irodalomtörténet nem is, de az irodalmi közvélemény el fogja felejteni. – Visszatekintve pályájára: mit talált benne a legnehezebbnek és a legjobbnak? – A legnehezebb kérdésére létezik egy tucatválasz: amit most írok. Ez az én esetemben nincs így. Amikor évi két-három jó novellát írtam, azt hittem: ez is elég az írósághoz. Aztán rá kellett jönnöm: az az író, aki mindennap ír. Fegyelemre kellett szoknom. Első könyvem, az 1977-ben megjelent Látom, nekem kell lemennem, amelyről sokan regényként írtak, három fázisban készült el: az elsőt nyolc évig, a másodikat nyolc hónapig, a harmadikat – amelyik a leghosszabb – három hét alatt írtam meg. Később rájöttem: az írói tehetségnek maga a tehetség csak a húsz százalékát teszi ki, a maradék nyolcvan százalék a fenék. Erre a Por tanított meg: nekiestem, mint tót az anyjának, eleinte napi öt-hat címszót írtam meg, aztán teljesen kikészültem. Juhász Gyulának van egy kisregénye, az Orbán lelke – nem a miniszterelnökről szól –, nyolcvanoldalas, és egy hét alatt írta meg. Csodálkozott, hogy remeg a keze... A regényíráshoz nem csupán szellemi, de nagy fizikai állóképesség is szükségeltetik. A válaszom tehát: az első nagyregény megírása volt a legnehezebb föladat, de a legnagyobb élmény is egyben. Azóta magabiztosabban dolgozom. Nagyon jó érzés, amikor elindulsz egy csónakkal az óceánon át, úgy, hogy nem tudod, átérsz-e, és végül megérkezel. A Por megírása volt a legkirályibb érzés. Ettől függetlenül saját munkáim közül a Híd a kedvencem. Egyébként van egy olvasói kör, amelyik mindig várja a könyveimet: új köteteim egy hét alatt elfogynak. Lecsapnak rá, viszik, mint a cukrot. A Por után meg egyenesen hisztéria volt... A dedikáláskor százan-százötvenen álltak kettős sorokban. Ám a siker olyan gyermekbetegség, amit meg kell kapni, aztán el kell felejteni. Tehát azoknak, akik abban reménykednek, hogy egyszer abbahagyom, üzenem: reményeik, minimum, nem egészen megalapozottak. Írás közben egyre több mű jön elő, és szól: „Figyelj, Feri! Ne hagyj ki! Engem is meg kellene írni!” Én amíg élek, írok, és amíg írok, élek. Tehát ne nagyon reménykedjenek. Hogy Adyt kifordítva fogalmazzam meg nekik küldött üzenetemet: „Jó lesz egy kis hódolás” ...és könyv!