A dal művészete

Vannak muzsikusok, akik a tagadás attitűdjével lépnek be a dzsessz világába, hogy aztán avantgárd hajlamaikat kiélve az idő múlásával a zene fő sodrában találják magukat. Ilyen zenész a hatvanas évek magatartásának hátat fordító Archie Shepp szaxofonos, akit itt csak a példa kedvéért említünk, és ilyen a pályáját a dzsessz másik fenegyereke, Ornette Coleman oldalán kezdő, a szabad zenei irányzat kimunkálásában jelentős érdemeket szerzett Charlie Haden bőgős. Ő a formabontó játéktól fokozatosan jutott el a hagyományos amerikai zenefelfogásba illeszkedő kötött dzsessz vállalásáig. Haden a modern dzsesszbőgőzés egyik meghatározó személyisége. Aligha lehet megmondani, miért igyekszik e spontán előadási gyakorlat néhány művelője olyan zenét létrehozni, amely a „művészi” jelzővel illethető. Arra sem könnyű egyértelmű választ adni, hogy briliáns rögtönzőképességgel megáldott hangszereseket miért kísért meg újfent a vonószenekar mint kísérőegyüttes. Hely és idő hiányában maradjunk annyiban, hogy a kettő között van némi összefüggés, mint ahogyan az sem véletlen, hogy Charlie Haden és Quartet West együttese legfrissebb, kamarazenekari kísérettel készült lemeze a The Art of the Song (A dal művészete) címet kapta. Film- és musicaldalok, örökzöldek, saját darabok, Rachmanyinov és Ravel(!) szerzeményeinek részletei szólalnak meg az összeállításban, amelyben Shirley Horn és Bill Henderson énekesek magányos hangja ugyanolyan kiemelt szerephez jut, mint Ernie Watts édeskés szaxofon- és Haden komor bőgőszólói. Szép lemez – mondhatnák, ha a szépséget önmagában való értéknek tartanánk. Lassú tempók, sötét tónus, érzelmes vonós betétek, fájdalmas-panaszos-elvágyódó hangvétel jellemzi az anyagot, amelyről szólva már bújnak is elő a szótárból a bevetésre váró jelzők: „gondosan megkomponált”, „artisztikus”, „kimunkált”. Itt azonban váratlan fordulat jön, e sorok írója ugyanis nem kívánja elhallgatni, hogy ez az artisztikum már túl van azon a határon, ami az ő fejében a dzsesszt mint improvizatív zenét az amerikai hanglemezgyárak producerei által „művészetként” feltálalt fogyasztási cikkektől elválasztja. A vonósok melodramatikus használata érzelgősséggé szelídíti az érzelmeket, s noha ennek a zenének is bizonyosan megvan az üzenete és a piaca, a recenzens inkább megmarad az LMO és Haden duó-, illetve triófelvételeinél. Szemében ez a lemez a kitűnő bőgős írói munkásságának részét képezi (Verve/Universal). Paquito D’Rivera, a Kubából Észak-Amerikába emigrált altszaxofonos és zenekarvezető nem törekszik olyan muvészi magaslatokra, mint kollégája. Beéri egy jól működő, csiszolt, latinosan temperamentumos nagyzenekarral, amilyen a Tropicana Nights (Éjszakák a Tropicanában) című CD-t is rögzítette. A műsorválasztást – ismert latin-amerikai slágerek – Havanna népszerű mulatója ihlette, s lehet-e az „álmok földjének” hitelesebb üzenetvivője, mint az a muzsikus, aki maga is sokszor megfordult a patinás épület falai között? A mambók és a csacsacsák a negyvenes-ötvenes évek hangulatát idézve elénk varázsolják Közép-Amerika csillogó éjszakai világát. Csakhogy sok a hangszerelés, kevés a rögtönzés: amit hallunk, az inkább nagyzenekari latin szórakoztatózene, mint lüktető dzsessz. Bizonyára szívesen táncol rá a Tropicana beavatott közönsége (Chesky).