A dal művészete

Turi Gábor
1999. 11. 30. 23:00
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Vannak muzsikusok, akik a tagadás attitűdjével lépnek be a dzsessz világába, hogy aztán avantgárd hajlamaikat kiélve az idő múlásával a zene fő sodrában találják magukat. Ilyen zenész a hatvanas évek magatartásának hátat fordító Archie Shepp szaxofonos, akit itt csak a példa kedvéért említünk, és ilyen a pályáját a dzsessz másik fenegyereke, Ornette Coleman oldalán kezdő, a szabad zenei irányzat kimunkálásában jelentős érdemeket szerzett Charlie Haden bőgős. Ő a formabontó játéktól fokozatosan jutott el a hagyományos amerikai zenefelfogásba illeszkedő kötött dzsessz vállalásáig. Haden a modern dzsesszbőgőzés egyik meghatározó személyisége. Aligha lehet megmondani, miért igyekszik e spontán előadási gyakorlat néhány művelője olyan zenét létrehozni, amely a „művészi” jelzővel illethető. Arra sem könnyű egyértelmű választ adni, hogy briliáns rögtönzőképességgel megáldott hangszereseket miért kísért meg újfent a vonószenekar mint kísérőegyüttes. Hely és idő hiányában maradjunk annyiban, hogy a kettő között van némi összefüggés, mint ahogyan az sem véletlen, hogy Charlie Haden és Quartet West együttese legfrissebb, kamarazenekari kísérettel készült lemeze a The Art of the Song (A dal művészete) címet kapta. Film- és musicaldalok, örökzöldek, saját darabok, Rachmanyinov és Ravel(!) szerzeményeinek részletei szólalnak meg az összeállításban, amelyben Shirley Horn és Bill Henderson énekesek magányos hangja ugyanolyan kiemelt szerephez jut, mint Ernie Watts édeskés szaxofon- és Haden komor bőgőszólói. Szép lemez – mondhatnák, ha a szépséget önmagában való értéknek tartanánk. Lassú tempók, sötét tónus, érzelmes vonós betétek, fájdalmas-panaszos-elvágyódó hangvétel jellemzi az anyagot, amelyről szólva már bújnak is elő a szótárból a bevetésre váró jelzők: „gondosan megkomponált”, „artisztikus”, „kimunkált”. Itt azonban váratlan fordulat jön, e sorok írója ugyanis nem kívánja elhallgatni, hogy ez az artisztikum már túl van azon a határon, ami az ő fejében a dzsesszt mint improvizatív zenét az amerikai hanglemezgyárak producerei által „művészetként” feltálalt fogyasztási cikkektől elválasztja. A vonósok melodramatikus használata érzelgősséggé szelídíti az érzelmeket, s noha ennek a zenének is bizonyosan megvan az üzenete és a piaca, a recenzens inkább megmarad az LMO és Haden duó-, illetve triófelvételeinél. Szemében ez a lemez a kitűnő bőgős írói munkásságának részét képezi (Verve/Universal). Paquito D’Rivera, a Kubából Észak-Amerikába emigrált altszaxofonos és zenekarvezető nem törekszik olyan muvészi magaslatokra, mint kollégája. Beéri egy jól működő, csiszolt, latinosan temperamentumos nagyzenekarral, amilyen a Tropicana Nights (Éjszakák a Tropicanában) című CD-t is rögzítette. A műsorválasztást – ismert latin-amerikai slágerek – Havanna népszerű mulatója ihlette, s lehet-e az „álmok földjének” hitelesebb üzenetvivője, mint az a muzsikus, aki maga is sokszor megfordult a patinás épület falai között? A mambók és a csacsacsák a negyvenes-ötvenes évek hangulatát idézve elénk varázsolják Közép-Amerika csillogó éjszakai világát. Csakhogy sok a hangszerelés, kevés a rögtönzés: amit hallunk, az inkább nagyzenekari latin szórakoztatózene, mint lüktető dzsessz. Bizonyára szívesen táncol rá a Tropicana beavatott közönsége (Chesky).

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.