– Ó! Nagyon lekötelez… de igazán nem merném megfosztani…

– Mit! Nekem nem kell! Mit csinálok én vele? Na, majd egyszer elmondom magának; aztán azt írja meg, író úr, hogy én hogy kerültem Amerikába! He?

– Roppant érdekes lehetett.

Ököllel mellbe vág.

– Érdekes! Mondja, hogy: csuda. Azt mondja.

– Hát…

– Vagy azt írja meg, hogy mihez fogtam én Amerikában, amikor kikerültem. Hogy havat lapátoltam… ezzel a tulajdon két kezemmel itt ni… elhiszi? Ezzel a két kezemmel… havat lapátoltam… ezt írja meg…

Az orrom alatt hadonászik. Furcsa, már láttam szebb kezeket havat lapátolni. Nem megy a fejembe, miért ne lehetne ezekkel havat lapátolni.

– Nagyszerű! -– mondom.

– Nagyszerű! Azt elhiszem. Ha én egyszer azt magának elmondom, hogy én hogy lapátoltam havat New Yorkban… hát nem lesz szüksége többé témára.

Látom magam, hogy írom a hatkötetes regényt a hólapátolásról.

– Hihetetlen! – mondom. – Mik történnek az emberrel! -– mondom. – Nnna! – mondom.

Diadalmasan néz rám.

– Azt elhiszem! – mondja. – Mi? Író úr! He?… Író úr!… Tudok témát adni, mi?! Nem volt kár, hogy ideültem, mi? Tudok, mi?

– Tud! – mondom meggyőződéssel, és csodálkozással veszem észre, hogy igazán adott.