A japán baba titka

Ma már kevesen ismerik a nevét, pedig a hatvanas években a legjobb vívók közé tartozott. Igaz, ő is tehet erről, mindig szerény volt, és a sport mellett vegyészként dolgozott évtizedeken át. Most, hogy életéről kérdezem, szívesebben hallgat. Forró kávéval, friss gyümölccsel kínál, a fölbukkanó emlékektől mosolygós lesz az arca, és úgy beszél a messzi múltról, mintha tegnap történt volna.– Hódmezővásárhely a szülővárosa. Kevesen tudják, előbb kosárlabdázott a híres Bethlen Gábor Gimnáziumban. – A bátyám és a családja most is Hódmezővásárhelyen él. Rendszeresen hazalátogatok, de hogy régi ismerősökkel találkozzam, az nagyon ritkán fordul elő. Volt egy lánygimnázium, eredetileg oda jártam, de megszűnt, tanítónőképző lett. Az utolsó két osztályt a Bethlen gimnáziumban fejeztem be... Az az igazság, hogy én mindent csináltam a középiskolában, mert ott lehetett csak sportolni. Balogh Imsihez, a lelkes és szigorú tanárhoz jártam kosárlabdázni, és nagyon komolyan edzettem; amikor nyolcadikos voltam, megnyertünk egy országos bajnokságot. Közben vívtam is. Azért kezdtem későn – korosztályomhoz képest is megkésve –, mert egyesületben akkor nem lehetett versenyezni. – Hogyan lett vívó? – A sarkon, ahol laktam, volt egy gyógyszertár. Papi Lajossal szomszédok voltunk, a gyerekeket is jól ismertük; mivel én mozgékony leány hírében álltam, Lajos bácsi elvitt az egyesületébe: tizenhét évesen kezdtem el vívni... nagyon későn. – Miképpen alakult további életútja? – Szegedre kerültem. Hamar kiderült, hogy az egyetemnek nincs jó kosarascsapata, a vívók viszont nagyon jók voltak. Természetesen ezt választottam. 1956-ban Pestre kerültem, Szabó Lászlóhoz. Rá egy évre megnyertem a magyar bajnokságot, s a válogatottnak is tagja lettem. Említettem, hogy későn kezdtem, az én kortársaim, akikkel azután tíz évig együtt voltam – Sákovicsné Dömölki Lidia, Rejtő Ildikó – nálam négy évvel fiatalabbak voltak. – A válogatottal milyen győzelmeket értek el? – Megnyertük az 1959-es budapesti világbajnokságot. Az volt a visszahódítás, mert az új, fiatal csapat akkorra ért be. Azután fölváltva voltunk hol a legjobbak, hol eggyel lemaradva: a hatvanas olimpián ezüstérmesek, ’61-ben megint másodikok, ’62-ben elsők, ’63-ban másodikok, és ’64-ben, Tokióban olimpiai bajnokok. – Visszaidézné a döntő pillanatát? – Nagyon szoros volt. Szinte minden asszó 4:3-ra végződött, oda és vissza. A szovjetekkel vívtuk a döntőt, abban az időben ők voltak a legnagyobb ellenfelek. Tokióban az utolsó három asszót meg kellett nyernünk. Sákovicsné volt az utolsó, én előtte vívtam. Győztünk. Mindent kiadtunk magunkból, majdnem meghaltunk. Aztán szólítottak bennünket, fölzengett a Himnusz, és mindent elfelejtettünk. Sírtunk a boldogságtól. – Meddig tartott az örömünnep? – Nem voltam szerencsés. Hatvanöt februárjában, egy napos délelőtt kiegészítő edzésként a Népstadion füves részén futballoztunk. Súlyos térdsérülést szenvedtem. Megoperálták a porcleválásomat, de a lábam, már soha nem lett a régi. Viszszatértem még, Montrealban indultam a világbajnokságon, de három év múlva végleg búcsút mondtam a vívóéletnek. – Visszament dolgozni, vagy edzősködött? – Vegyész vagyok, Szegeden végeztem. Pestre is úgy kerültem, nem mint versenyző. Az akkumulátorgyárban dolgoztam mint fejlesztőmérnök, onnan mentem nyugdíjba. Amikor abbahagytam a sportot, gondoltam, majd edzőként tevékenykedem. Hetvenegyben megszületett a fiam. Láttam, nehezen egyeztethető a szakmával, női feladatokkal, anyai gondokkal az edzői elfoglaltság, így ezt nem csináltam. – A csapattársaival megmaradt a kapcsolata? – Mi elég jó barátságban voltunk. Sákovicsnéval vagyok a legjobb viszonyban, naponta keressük egymást. Amikor elértük a nyugdíjkorhatárt, megkerestük a régi társakat, és felidéztük a feledhetetlen emlékeket. Úgy mondjuk, „öreglány-találkozó” – ezt minden hónapban megtartjuk, még akkor is, ha ma már az egész sporttársadalomnak van lehetősége öszszejövetelre: van olimpiai bajnokok klubja, olimpiai alapítvány, amely törődik az öregekkel. – Látom, idekészített régi fotókat, és itt van egy japán baba is, gyönyörű népviseletben. – Hogy mennyire biztos csapattag voltam, arra szép példa ez a japán baba: az olimpiai aranyérem mellé kaptuk, s a társaim úgy szavaztak, hogy én őrizzem. – Hallgatva élettörténe-tét a régi boldog évekről és a máról, a csendesebb hétköznapokról, úgy tűnik, elégedett ember. – Sokan töprengenek azon, mi lett volna, ha másképpen alakul az életük. Mi lett volna, ha hamarabb születnek. Én nem gondolok erre. Mindig becsülettel végeztem a dolgomat, legyen az sport vagy a mindennapos munka. Sok szépet kaptam az élettől.