A napló folytatása

„Hamarosan jön a folytatása is. Legalábbis elhangzott ez az ígéret az adásban. „Ezt írtam legutóbbi rádiós jegyzetem végén, múlt hétfői lapszámunkban. Akkor, november elsején nem tudtam, hogy a folytatás már el is hangzott, mégpedig október 30-án, a Kossuth adón, este 23.04 órakor. Hogy nem vettem észre, az nem az én figyelmetlenségemen múlott. Honnan tudhattam volna, hogy az adás címe – Azok a rádiós évek... Sebestyén János műsora. Hangalbum halottak napja előtt... – az október 23-i első adás (Egy rádiós naplójából – Különkiadás) annak a rendkívüli, kordokumentummal felérő összeállításnak a folytatása, az október 30. utáni drámai események nem kevésbé rendkívüli anyagú felidézése? Hogy ki és miért dugta el így ezt a folytatást, nem tudni. Maga Sebestyén János – aki volt olyan kedves, és elküldte az adás hangkazettáját – úgy véli, csupán a rádióújság, az RTV Részletes helyhiánya miatt történt ez a különös elrejtés. Én egyáltalán nem vagyok ilyen jóhiszemű. Lehetnek (vannak) kezek, melyek ma is elég hosszúak... Nos, a napló folytatása, ha lehet, még izgalmasabb, mint az első rész volt. Most ugyanis a lassú rendeződés, a kibontakozó árulás meg a gyalázatos orosz támadás eseményei kaptak hangot. A Szabad Kossuth Rádió továbbra is a Parlamentből sugárzott, s azok a rádiósok (így Sebestyén is), akik ott biztosították az adást, közvetlenül láttak-hallottak sok olyasmit, amit mások máshol nem. Nyomon követhették a helyzet alakulását, azt, hogy október 31-én úgy tűnt, elcsendesedett a város, sok helyről eltűntek a fenyegető szovjet tankok a Parlamenttől is. November 1-jén történt a sorsfordító Nagy Imre-nyilatkozat, Magyarország semlegessé nyilvánításának bejelentése. Azon az estén szólalt meg Mindszenty József bíboros, hercegprímás, mondván: „Senkivel szemben nincs gyűlölet szívemben.” Másnap már valami feszültség érződött, jöttek a hírek a kelet-magyarországi és a Duna–Tisza közi nagy szovjet csapatmozgásokról. Harmadikán pedig, amint azt a szintén nagyon fiatalon a rádióhoz került Zsoldos Péter, a bent dolgozó munkatársak egyike elmondotta, már előrevetítette az árnyékát a tragédia. Negyedikén hajnalban óriási ágyúzásra ébredt. A Parlament északi, XI-es kapuján még ki lehetett menni, de a Margit hídon Budára igyekezve, a Nyugati felől már végigsöpört a hídon egy szovjet tank géppuskatüze – csoda, hogy ép bőrrel megúszta. És ettől kezdve a műsor olyan, mint egy dokumentumfilmbe oltott krimi, a kora hajnali felhívásokkal, a külföldi reagálásokkal, az ENSZ állásfoglalásaival, a még működő kis „szabadságadók” megszólalásával, a még megjelenő újságok cikkeinek ismertetésével, s azzal a végkicsengéssel, amit Márai Sándornak a Szabad Európa Rádióban elmondott szavai jelentettek: a Nyugat nem adott, mert nem adhatott fegyvert, súlyos lelki válságot okozott a magyar ügy a nyugati értelmiség körében, és rájöttek, hogy felelőtlen optimizmus volt azt hinni, hogy a humanizmus és az erőszak között lehetséges a kompromisszum. A forradalmat leverték, Kádár a szolnoki rádióból szónokolt, és hamarosan megkezdődtek a véres megtorlások. Sebestyén így vezette be az adást: „Mindazok emlékére, akik az 1956-os események következtében életüket vesztették.” Megindító megemlékezés volt ez a két adás, méltó nekrológja a hősi napoknak és a hősöknek.