A túlélő

1914. augusztus 13-a van, csütörtök. Görgey (vagy ahogyan 1848-tól hatvannyolc éven át, haláláig ő maga használta: Görgei) Artur, a szabadságharc tábornoka, főparancsnoka, hadügyminisztere, 1849. augusztus 11-én este 8 órától másfél napon át, 1849. augusztus 13-ig, a világosi fegyverletételig kénytelenségből a teljhatalom birtokosa, Visegrádon, ahol 1875 óta él István öccse házában, a pesti gőzhajót, s vele az újságokat és a becsületes kereskedő, Lech-mann úr küldeményét, az egyládányi palackozott szilvóriumot várja. Vacsorája ifjú tiszt kora óta semmi más, mint egy csupor aludttej és egy szelet rozskenyér, de most ezt sem kéri. Évforduló van, Világos évfordulója, s azóta e napra esti böjttel is emlékezik. És azzal, hogy felidézi az akkor, s az azóta történteket, személyeket, eseményeket hoz eléje az emlékezet és az emlékezetnél is kíméletlenebb álom. Így kezdődik Görgey Gábor hangjátéka, a Görgey Artur éjszakái, az immár sokadik adásánál tartó Magyar honvédsorsok sorozatban. Az író és a tábornok szoros rokonságát a név félreérthetetlenné teszi, de ezúttal nem ez a fontos, hanem az, hogy valaki (történetesen egy Görgey) arra keresi a választ, hogyan élte meg az 1914-ben már kilencvenhat éves tábornok a Világos óta eltelt évtizedeket. Hogyan tekintettek rá, a bukás okának, bűnbaknak kikiáltott katonára, s mit mondtak egymásnak az éjszakánként megjelenő árnyakkal, akik között mindenki felbukkant, csak egyvalaki, az őt megbélyegző Kossuth Lajos nem. Pedig vele lett volna a legtöbb és legfontosabb tisztáznivalója, vele, aki 1894 áprilisa óta már a Kerepesi úti temető mauzóleumában nyugszik. – A sors bohóctréfája vagyok – mondja magáról Görgey, s érti ezt arra, hogy mindekit túlélt ama nagy idők szereplői közül. – Elegem van magamból – fakad ki a hűséges inasnak, Joskónak, és hívja a halált, mely majd csak két év múlva, 1916. május 21-én jön el érte. Akkorra már kevés híján bevált a jóslata, amit a két évvel korábbi, augusztus 13-i lapok olvastán, a francia és a német hadüzenet hírére mondott: – Világháború, s a monarchia és a régi Magyarország vége. Az író utód nem óhajt állást foglalni a mindmáig fel-felizzó Görgey-kérdésben. Csupán anynyit tesz, hogy egy érdekes dramaturgiai ötlettel szembesíti a tábornokot azokkal, akik meghatározták életét, sorsát, megítéltetését. Kossuth nem jelenik meg, de mégis és most is ő a fő ellenfél, akiről egy levélben azt írta a már Visegrádon élő tábornok: „Inkább földig tiporva Visegrádon, mint égig emelve Turinban” – vagyis hogy ő itthon maradt és viselte a rá mért áruló szerepet, megkönnyítve ezzel a nemzet lelkiismeretét, hiszen így volt kit gyűlölni és volt kit magasztalni.