András-nap táján

„Vége felé jár a naptár, most adja ki minden kedvességét a következő hetekben” – írta Krúdy egy háromnegyed század előtti András-napra. Az ő szelleme mindig elém röppen, ha a Tabánon keresztül visz az utam. Tavasszal, nyáron és ősszel egyaránt. Néha eszembe jut, hogy meg kéne keresni ennek a valahai városrésznek a megmaradt emlékeit. Amikor megáll az 5-ös busz a Belváros felé menet a Rácfürdővel szemben, végigpillantok a Gellérthegy oldalán, s nehéz elképzelnem, hogy hét-nyolc évtizede földszintes házak sora kanyargott itt fölfelé, híres vendéglők illata kavargott a levegőben, muzsikaszó csalogatta a mulatni vágyókat. Az irodalom és a képzőművészet által készített kép örökítette meg ennek a kis budai Atlantisznak a világát, talán sokkal gazdagabban és színesebben, mint amilyen a valóságban lehetett ez a falusias, múlt századból itt maradt település. Sajátos pittoreszk hangulatát sokan megfestették szóban és képben – Mikszáthtól Krúdyn át Kárpáti Aurélig, illetve Végh Gusztávig és Zórád Ernőig, hogy csak néhány nevet említsünk a Tabán-kultusz jeles ápolói közül. Mert nem túlzás kultuszról beszélni. Budapestnek valójában nincs mitológiája, e tekintetben elmarad Prága, Krakkó vagy Bécs mögött. Igaz, az életkorát számítva igencsak gyermek a maga 126 esztendejével. Pest és Buda összetartozását nem hiszem, hogy bárki vitatni próbálná manapság, ám ez az ötször negyedszáz év alig több egy szemvillantás idejénél, ha a mítoszok órájával mérjük az időt. Lehetnek – és voltak – mítoszai, legendái és mondái Budának meg Pestnek, egyiknek és a másiknak is, a kettőnek együtt nemigen. Tabán, az egykori Rácváros a budai mondakör egyik legtermékenyebb ága, s attól talán még jobban fénylenek a történetei, hogy a környezetből alig maradt valami hírmondónak, a néhány régi épületből aligha tud bárki is az eltűnt városrészre következtetni. A korszerűsítés hívei már az első világháború idején váltig hangoztatták, hogy az itt lévő házak elavultak, nem felelnek meg az új század igényeinek, a lakások egészségtelenek; tehát: mihamarább le kell bontani az egészet. Hogy nemcsak kósza poéták és andalgó szerelmesek szívében ragyogott a Tabán képe, hanem komoly ember is voksolt mellette, arra a nagy francia építész, Le Corbusier lehet a tanú. Ő ugyanis azon ritka látogatók közé tartozott, olvastam valahol, akit nem ragadott magával Budapest panorámája, s még kevésbé lelkesedett a főváros építészetéért. Egyedül a Tabán nyerte meg a tetszését. Ma már hiába keresné az erre sétáló Casanova nyomait, nem volna könnyű a park fái között meghatározni a Hadnagy utca vonalát, a Virág Benedek emlékére készült szobor is csak úgy hozzávetőleg jelzi a költő eltűnt házának a helyét. Két szerb íróval több a szerencsénk, áll a Szarvas-ház, itt élt a reformkorban Jovan Pacsics, majd a szentendrei születésű Jakov Ignjatovics. Pacsics magyarul is írt verseket, egy Berzsenyi-vers ihlette költeményében így vallott közösségtudatáról: „Szerb ugyis volt Magyarok frigyesse. S van egy Istenünk, királyunk, hazánk.” A rác templomnak azonban hűlt helye sincsen, éppen fél évszázada, hogy lebontották a második világháborúban megsérült épületet. Nem városrendészeti, hanem inkább politikai okokból, hiszen a kommunista schizma korában titói bűnöket tulajdonítottak ennek az épületnek. Szerény igazságtétel, hogy néhány év óta ott áll az Aranyszarvas előtt, a szemközti park szélén Vuk Karadzsicsnak a szobra. A nyelvújító, népdalgyűjtő szerb irodalmár 1810-ben érkezett Pest-Budára gyógyulást keresni a fürdőkben, s nem idegen világba jött, hiszen a XVIII. században a szerb kultúrának is fontos központja volt az ikerváros. Karadzsics konya bajszú, bús mellszobrán kívül más szerbet keresve sem talál manapság az erre kódorgó. A rác ürmös elképzeléséhez is némi fantáziára van szükség, pedig minden magyar titkok tudója, az író és újságíró Nagy Ignác a reformkorban, a szomjúhozó pestieket követve a Tabán zegzugos útjain, érzékletesen mutatta be a nevezetes italt: „Az ürmösök királya, az úgynevezett rác ürmös, mely egészen megfelel politikai jellemének, nem zajoskodik, nem pattog, nem habzik, nem alázatos édességgel csúszik le torkunkon, s nagyon itatja magát; midőn azonban már lenyeltük, s szájunkat megtörlöttük, akkor csodálkozva érezzük, hogy utóíze mégis keserű, s kissé émelygős.” A szitáló novemberi ködben ma hiába kerekednénk föl sétára a Rácfürdőtől a Szent Katalin-templomig vagy egészen az Erzsébet hídig, nemhogy rác ürmöst, még egy pohár forralt bort sem sikerülne kapnunk. A „csendes, vén” Tabánban ilyenkor gyorsan alkonyodik, Babits sorai muzsikálnak a fülembe: „Este van már, sietnek az esték álnokul, mint a tolvaj öregség.”