Az elefántdübörgéstől a bluesig

A rock is olyan, mint az öltözködés. Divatok, stílusirányzatok tűnnek fel, majd pillanatok alatt feledésbe merülnek. A közízlés is állandóan változik. Vannak azonban időtálló irányzatok. Ilyen a blues is, amely amerikai gyökerei ellenére szinte mindenhol maradandónak bizonyult. A műfaj nagyjai szerte a világon meglett korú zenészek, akik akár ötven-hatvan évesen sem hatnak viccesen a színpadon. Takáts Tamás az egykori Karthago, majd az East énekese szintén a blues mellett kötött ki. Zenekarával, a Dirty Blues Banddel majd tíz éve játsszák a műfaj nem annyira archaikus, mint inkább dallamosabb, rockosabb változatát. Pályájáról, zenekaráról, legutóbbi lemezéről beszélgettünk.– Az első komolyabb zenekara a Forma–1 volt. Milyen jellegű zenét játszott ez a formáció? – Már előtte is volt több zenekarom, akkoriban az ember, úgy 14 és 20 éves kora között, állandóan zenekarokat alapított, de valóban a Forma–1 volt az, ahol valójában zenésszé értem. Az még egy szerencsés korszak volt, ahol a diszkó mint gépzene nem volt annyira divat, nagy bálokra még meghívtak zenekarokat, a Boney M.-től a Led Zeppelinig mindent kellett játszani. Nagyon jó iskola volt, az igazi zenészek mind végigjárták. – Nevezhetjük ezt vendéglátózásnak? – Nem vendéglátózás volt ez, az adott napi slágereket kellett eljátszani a fiataloknak szalagavatókon, ifjúkori bálokon. Tehát olyan értelemben, ahogy ezt a bárokban csinálják, ez nem volt vendéglátózás. Egy ilyen ifjúsági rendezvényen figyeltek fel rám a Karthagoból, ahonnan a korábbi énekesünk disszidált. – A Karthagoval aztán üstökösként ívelt a zenei karrierje, szinte egyik pillanatról a másikra ismert sztár lett... – Ez érdekes dolog. Akkoriban, a hetvenes évek vége felé – és talán még ma is – az volt a helyzet, hogy hiába volt valaki tehetséges, ha nem került be egy már működő neves zenekarba. Mondok egy példát: ’77-ben volt egy Tinédzser nevű zenekarunk, Dorozsmai Péter dobolt, és amikor elmentünk az ifjúsági parkba, hogy szeretnénk ott játszani, elhajtottak minket, hogy fiatalok vagyunk, kik vagyunk, stb. Egy év múlva Dorozsmai bekerült a Korálba, és rögtön az év dobosa lett, én pedig másfél év múlva a Karthágóba, és 3. lettem az év énekese kategóriában, tehát ez azt jelenti, hogy tehetségesek voltunk, csak kellett egy név is. – Nem torzítja el az embert, ha 21 évesen rajongott sztár lesz egyik pillanatról a másikra? – Én annak idején az underground felől jöttem, Syri-usra, Interbrassra, később Bizottságra jártam, és nagyon utáltam az akkori trapéz gatyás, csillogó zakós sztárokat. Elhatároztam, hogy én úgy leszek sztár, hogy nem leszek sztár. Egyébként ez máig a káromra van, aminek az a pszichológiája, hogy a sztársághoz az is hozzátartozik, hogy ha valaki érinthetetlen, nagy autóval suhan, testőröket tart, azt jobban imádják. Én ehhez lusta vagyok, lehet, hogy nagyobb szám lennék, ha például nem szállnék fel a villamosra és így tovább. Én így éltem túl ezt a korszakot viszonylag nagyobb személyiségsérülés nélkül. Érdekes különben, ha az egyes embert kérdezik, azt mondja, a közvetlen, természetes sztárokat szereti, de tömegként másként viselkedik. A lila ködben lebegő érinthetetlen sztárokat imádja. – A Karthago ’85-ben feloszlott, és egy rövid kitérő – a Szenátor – után ’86-tól már az Eastben énekelt. Elvontabb, csendesebb kompozí-cióval, gondolom, ez egészen más jellegű feladat volt... – Gyönyörű négy évet töltöttem el az East énekeseként. Talán nem hat szerénytelenségnek, ha azt mondom, szerintem a Szerelem sivataga és az angol nyelvű Taking the Wheel lemezek mindmáig a pályám csúcsát jelentik. Úgy érzem, nagyon magas művészi színvonalon műveltük, viszont igazán nagy piaca nem volt. Nyugati próbálkozásaink sem igazán jöttek be, egy kicsit kiábrándult lett az East, és szép lassan szétszéledtünk. Ez ’90 környékén, a rendszerváltozáskor volt, és úgy gondoltam, kipróbálom, milyen elölről kezdeni. Ekkor már lehetett saját pénzen lemezt kiadni. Megcsináltam a Dirty Blues Bandet, és úgy két éven belül bejött a dolog. Hadd mondjam azt, szerintem nem kis részünk van abban, hogy ez a műfaj népszerű lett Magyarországon, persze ennek társadalmi okai is voltak. Szabadságérzés, csóróság, függetlenedés stb. Ez mind nagyon illik a blueshoz. A média viszont elhallgatja ezt a műfajt, amire szintén van koncepcióm, mert szerintem a blues gondolkodtat, a politikai és gazdasági hatalom viszont sose szereti, ha az emberek gondolkoznak. A mostani gépzene, ami a rádióból ömlik, nagyon jól hasznosítható az emberek mérhetetlen butítására. – A Karthago, az East és a Dirty Blues Band elég meszsze vannak egymástól a stílusukat és a közönségüket tekintve. Valójában melyik áll vagy állt a legközelebb az egyéniségéhez? – A zenei színvonalat mindig megpróbálom magasan tartani. Ez mindhárom zenekarra igaz. A Karthago szövegeit néha kicsit együgyűnek tartottam. Az East volt talán a legmagasabb technikai nívón. Nagyon míves zene volt, viszont nagyon hiányzott nekem belőle az a fajta közvetlenség, lazaság, ami a rock and roll műfaj lényege. A Dirty Blues Band az Easttel párhuzamosan, mintegy ellenhatásaként, vele kiegészítő tevékenységként indult, s hogy végül is emellett kötöttem ki, annak az az oka, hogy bejött, sikeres lett, most már az ötödik lemez jelent meg. – Ennek az ötödik, Megöl a vágy című lemeznek a belső borítóján minden nótához tartozik egy kis magyarázat, történet, melyekben olyan – manapság indokolatlanul lejáratott – értékek mellett tesz hitet, mint tisztesség, becsület, szeretet. A nótákat meg is kell magyarázni – nem beszélnek önmagukért? – Nálam előfordul, hogy előbb megírok egy dalt, és róla jut valami az eszembe. A koncerteken ezeket a gondolataimat megosztom a közönséggel. Innen jött az ötlet, hogy ezeket rá is írjam a lemezre. A szó jó értelmében én exhibicionista vagyok, közölni akarom a világgal, ami eszembe jut és amit építő jellegűnek tartok. Ezek az értékek kiveszőben vannak, az emberek elfeledkeznek róluk, és fontos el-elmondani. Nekem hiányoznak ezek az értékek a világból. – Effajta értékekre hivatkozni hitelességet feltételez. Egy zenész, egy énekes mikor hiteles? – Szerintem az a hiteles művész vagy énekes, aki megélte, amiről énekel. Konkrét, direkt kapcsolat nem kell, tehát én például énekelhetek a szegénységről akkor is, ha milliomos vagyok, de csak ha már megéltem ezt az állapotot. Nekem nagyon fontos a hitelesség. Nem szeretnék viccesnek látszani, mondjuk heavy metal-sztárként rázni a fejem a színpadon, amikor már a két métert sem ugrom meg... – A blues pedig kortalan... – Igen. És úgy érzem, hogy még sokáig van mondanivalóm a világnak, s azt szeretném is elmondani.