Az Öcalan-csapda

Ankara nem okozott meglepetést. A török semmítőszék elutasította Abdullah Öcalan kegyelmi kérvényét, és jóváhagyta a kurd gerillavezér ellen nyáron hozott halálos ítéletet. A török főváros utcáit ünneplő tömeg lepte el. A sokadalom a kurd vezető felakasztását követelte. A döntés természetesen még nem jelenti automatikusan azt, hogy az ítéletet végre is hajtják, hiszen Törökországban, bár még nem törölték el a halálbüntetést, már közel másfél évtizede nem végeztek ki senkit. Ráadásul a mostani határozatot még az államfőnek, Süleyman Demirelnek és a parlamentnek is jóvá kell hagynia. És az is természetes, hogy az elítélt ügyvédei az Európai Bírósághoz fordulnak jogorvoslatért. Az ügy jogi folytatása világos. Azt azonban csak sejteni lehet, hogy milyen súlyos kül- és belpolitikai következményei lehetnek az ítéletnek. Törökország, a török politikai elit évek, sőt évtizedek óta azért küzd, hogy Európa tárgyalópartnerként fogadja el, hogy végre pozitívan reagáljon az Európai Unió Ankara kitartó „ostromára”. Brüszszel eddig mindig Törökország emberi jogi bizonyítványa, a kurd kisebbség kezelése miatt utasította el a közeledést. Az igazi nagy pofont akkor kapta a török kormány, amikor az EU 1997-es luxemburgi csúcstalálkozóján úgy határozott: néhány kelet-európai országgal és Ciprussal (ez különösen fájhatott Ankarának) megkezdi a tagfelvételi tárgyalásokat, miközben Törökország számára még távoli határidőt sem adott a hasonló megbeszélések megkezdésére. Az ankarai vezetés először megsértődött, majd megkétszerezte diplomáciai erőfeszítéseit, és furcsamód már Európán kívüli támogatókat is szerzett uniós csatlakozási célkitűzéseihez. Bill Clinton amerikai elnök néhány napja tett törökországi vizitjén nyíltan kiállt Ankara európai integrá-ciós törekvései mellett. A kibicnek semmi sem drága, mondhatnánk, hiszen az Egyesült Államok számára látszólag mindegy, hogy az EU-bővítés mely államokra terjed ki. A lelkes washingtoni biztatás mögött természetesen stratégiai megfontolások állnak. Törökország ugyanis a NATO egyik leghűségesebb tagja, az Egyesült Államok egyik legodaadóbb katonai szövetségese. Legalábbis eddig. Kétséges azonban, hogy meddig tart majd a törökök Európa iránti lojalitása. Nem biztos, hogy az örökös kikosarazás után frusztrálódó Törökország mindig ugrik a Nyugat első „füttyentésére”, és harcba indul a nyugati érdekek védelmében. Éppen ezért az Európai Unió is úgy érezte, immár nem halogathatja a válaszadást, és a tervek szerint az év végi helsinki csúcsértekezleten nyilatkozik arról: felveszi-e Törökországot a csatlakozási tárgyalásokat megkezdő országok listájára. Ankara éppen ezért került csapdahelyzetbe. Amennyiben nem enged az EU nyomásának és nem vonja vissza az Öcalan fejére kimondott halálos verdiktet, akkor Brüsszel ismét kap egy érvet ahhoz, hogy elutasítsa a törökök csatlakozási kérését. A török vezetés állítólag titkos üzenetekben igyekszik biztosítani a legbefolyásosabb uniós tagállamokat arról, hogy az államfő nem adja áldását ahalálos ítéletre. Ez elméletileg megnyithatna egy Európába vezető kiskaput Törökország előtt, ám az Öcalan-ügy mögött meghúzódó kérdés továbbra is nyitva marad: mi lesz a kurdokkal? Leteszik-e a fegyvert? Öcalan ugyan a vádlottak padján békét ígért szervezete nevében, ám nem biztos, hogy betartja azt. Az ügyet bonyolítja, hogy a török társadalom és a politikai elit egyelőre még nem kíván párbeszédet kezdeményezni a kurdokkal. Ráadásul a sajtó nem gerillavezérként, nem a kurdok politikai képviselőjeként kezelte Öcalant. Őt egyszerűen terroristavezérnek, gyermekgyilkosnak, 30 ezer ember haláláért felelős bűnözőnek nevezte. Ha egy ilyen embernek az államfő esetleg megkegyelmezne, azt a törökök többsége meghátrálásnak, gyengeségnek tartaná. Kérdés, vajon milyen belpolitikai árat kell fizetnie a török kormánynak az esetleges kegyelemmel megváltható európai belépőért.