Blair dilemmája

Jotischky László (London)
1999. 11. 09. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

London lakossága tavasszal választ polgármestert, de a kormánypártban máris dúl a választási harc, mégpedig nem a tory jelölt ellen, hanem a munkáspárti jelöltek között.Amikor Margaret Thatcher keresztülvitte a nagy angol városok polgármesteri hivatalainak beszüntetését, mindenkinek az volt a meggyőződése, hogy a miniszterelnök ellenszenve a polgármesteri hivatallal szemben elsősorban Ken Livingstone-nak köszönhető. Livingstone, az akkori nagy-londoni tanács vezetője, a Munkáspárt egyik legszínesebb alakja. Szélsőségesen baloldali politikus, akinek gondolkodásában egymástól elválaszthatatlanul keverednek marxista, populista, anarchista vagy egyszerűen csak polgárpukkasztó elemek. Az ő vezetése alatt vált tilossá a polgármesteri hivatal étkezőjében feketekávét kérni (a faji előítéletet tükröző feketekávé helyett kávét kellett kérni tej nélkül); ő nyilvánította Nagy-Londont atomfegyvermentes területnek; ő kezdeményezett tárgyalásokat az IRA-val London nevében. Ken Livingstone idején a nagy-londoni önkormányzat a kormánypolitikát minden lehető eszközzel igyekezett elszabotálni. Senkit sem lepett meg, hogy Livingstone bejelentette jelöltségét a polgármesteri tisztségre. Az sem aratott éppen a meglepetés erejével, hogy Tony Blair nem akarja pártja belső ellenzékének egyik vezetőjét, a „régi Munkáspárt” megtestesítőjét újból London élén látni. A miniszterelnök tehát kiadta a parancsot: a munkáspárti jelöltet az országos végrehajtó bizottság által kinevezett szűrőbizottság válassza ki. Gyakorlatilag ez téglafalat emel Ken Livingstone útjába. A miniszterelnök ezután rábeszélte egészségügyi miniszterét, Frank Dobsont, hogy miniszteri tisztségéről lemondva ő is jelöltesse magát a polgármesteri posztra. Minden várakozás szerint ő lesz a kormánypárt hivatalos jelöltje, habár e pillanatban még egy érdekes egyéniség is versenyben van: Glenda Jackson, a világszerte ismert kitűnő színésznő, aki az 1997-es választáson jutott be először az alsóházba. Annak idején sokan érezték úgy, hogy az ország rossz üzletet csinált: egy nagy művész helyett kapott egy középszerű politikust. A tory jelölt Geoffrey Archer, a milliomos író-politikus, Mar-garet Thatcher szövetségese, a Konzervatív Párt egykori elnöke. Archer még a konzervatív szavazók körében sem egyértelműen népszerű, s ha megnyeri ezt a választást, az csaknem bizonyosan a kormánypárt belharcának, a kormánypárti szavazatok megoszlásának tudható be. A kormány szempontjából rendkívül kínos a helyzet. Ha Blair végül mégis megengedi, hogy a munkáspárti szavazók körében népszerű Livingstone legyen a kormánypárt hivatalos jelöltje, nehéz elképzelni vereségét. Ha viszont megakadályozza, akkor újból elhangzik a vád, hogy a miniszterelnök zsarnoki módon uralkodik pártja fölött, s ráadásul Livingstone esetleg független jelöltként indul. Ha ilyen körülmények között győz, akkor Blair nemcsak alulmarad a régi Munkáspárt egyik vezető személyiségével szemben, hanem ráadásul nevetségessé is teszi magát. E pillanatban úgy tetszik, hogy a miniszterelnök csak a rossz, a rosszabb és a legrosszabb között választhat.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.