London lakossága tavasszal választ polgármestert, de a kormánypártban máris dúl a választási harc, mégpedig nem a tory jelölt ellen, hanem a munkáspárti jelöltek között.Amikor Margaret Thatcher keresztülvitte a nagy angol városok polgármesteri hivatalainak beszüntetését, mindenkinek az volt a meggyőződése, hogy a miniszterelnök ellenszenve a polgármesteri hivatallal szemben elsősorban Ken Livingstone-nak köszönhető. Livingstone, az akkori nagy-londoni tanács vezetője, a Munkáspárt egyik legszínesebb alakja. Szélsőségesen baloldali politikus, akinek gondolkodásában egymástól elválaszthatatlanul keverednek marxista, populista, anarchista vagy egyszerűen csak polgárpukkasztó elemek. Az ő vezetése alatt vált tilossá a polgármesteri hivatal étkezőjében feketekávét kérni (a faji előítéletet tükröző feketekávé helyett kávét kellett kérni tej nélkül); ő nyilvánította Nagy-Londont atomfegyvermentes területnek; ő kezdeményezett tárgyalásokat az IRA-val London nevében. Ken Livingstone idején a nagy-londoni önkormányzat a kormánypolitikát minden lehető eszközzel igyekezett elszabotálni. Senkit sem lepett meg, hogy Livingstone bejelentette jelöltségét a polgármesteri tisztségre. Az sem aratott éppen a meglepetés erejével, hogy Tony Blair nem akarja pártja belső ellenzékének egyik vezetőjét, a „régi Munkáspárt” megtestesítőjét újból London élén látni. A miniszterelnök tehát kiadta a parancsot: a munkáspárti jelöltet az országos végrehajtó bizottság által kinevezett szűrőbizottság válassza ki. Gyakorlatilag ez téglafalat emel Ken Livingstone útjába. A miniszterelnök ezután rábeszélte egészségügyi miniszterét, Frank Dobsont, hogy miniszteri tisztségéről lemondva ő is jelöltesse magát a polgármesteri posztra. Minden várakozás szerint ő lesz a kormánypárt hivatalos jelöltje, habár e pillanatban még egy érdekes egyéniség is versenyben van: Glenda Jackson, a világszerte ismert kitűnő színésznő, aki az 1997-es választáson jutott be először az alsóházba. Annak idején sokan érezték úgy, hogy az ország rossz üzletet csinált: egy nagy művész helyett kapott egy középszerű politikust. A tory jelölt Geoffrey Archer, a milliomos író-politikus, Mar-garet Thatcher szövetségese, a Konzervatív Párt egykori elnöke. Archer még a konzervatív szavazók körében sem egyértelműen népszerű, s ha megnyeri ezt a választást, az csaknem bizonyosan a kormánypárt belharcának, a kormánypárti szavazatok megoszlásának tudható be. A kormány szempontjából rendkívül kínos a helyzet. Ha Blair végül mégis megengedi, hogy a munkáspárti szavazók körében népszerű Livingstone legyen a kormánypárt hivatalos jelöltje, nehéz elképzelni vereségét. Ha viszont megakadályozza, akkor újból elhangzik a vád, hogy a miniszterelnök zsarnoki módon uralkodik pártja fölött, s ráadásul Livingstone esetleg független jelöltként indul. Ha ilyen körülmények között győz, akkor Blair nemcsak alulmarad a régi Munkáspárt egyik vezető személyiségével szemben, hanem ráadásul nevetségessé is teszi magát. E pillanatban úgy tetszik, hogy a miniszterelnök csak a rossz, a rosszabb és a legrosszabb között választhat.
Bayer Zsolt: A szörnyek tényleg köztünk járnak