Cseréphuszár, erdélyi ikonok

A mai magyar műkereskedelemben – de talán a határokon túl is – kialakult egy sajátos rangsor, amelyet a festmények vezetnek, a nagy értékű műtárgyak, ékszerek, szőnyegek folytatnak, s csak ezután következnek, valahol a sor vége táján, a néprajzi vonatkozású tárgyak, népművészeti alkotások. Ez persze nem a tárgyak értékét, hanem az ízlésszintet jellemzi. Egy vászonfazék vagy butella szebb, mint a huszadrangú piktor azonos összegért megvehető vászna. Igaz, ez falra akasztható, láthatóan „művészet”, míg a másikat csak úgy „csinálta valaki”. Szerencsére a XX. századi művészet legnagyobbjai másként vélekedtek a népművészetről, Picassótól Klee-n át a magyar Vajda Lajosig, Korniss Dezsőig, Samu Gézáig jelentős életműveket inspiráltak az eltűnőben lévő hagyományos közösségek életét, művészi érzékét őrző tárgyak. November elején két olyan árverés volt, amelynek kínálatát nagy részben a népművészet határozta meg. A Polgár Galéria árverésének második napján majd háromszázötven, a Nagyházi Galéria aukcióján mintegy háromszáz néprajzi tárgy került kalapács alá. Polgárnál hatszorosára emelkedett egy százéves dugóhúzó ára (600–4000 Ft), Nagyházinál hétszeresére egy múlt századi tatai szilkéé (6–46 ezer). Ezzel azonban nagyjából ki is merültek a két árverés között vonható párhuzamok. A Váci utcai aukciós teremben gyér érdeklődés mellett rendezték meg a Polgár-aukciót, s az érdektelenséget nyilván a riasztóan magas induló árak okozhatták. A tételek alig több mint negyede kelt el. Erdélyi ikonok, felvidéki tükörképek egész sorozata maradt vissza. A Nagyházi-aukción kevesebb tétel maradt vissza, s nem voltak ritkák a nagy licitek sem. Az 1845-ös dunántúli céhkorsó ára 160 000-ről 200 000-re emelkedett. A mezőtúri fazekasműhely 1866-ban készült cseréphuszárának ára megnégyszereződött. Az aukció anyagának egy része észak-amerikai néprajzi tárgyakból állt: a többi között ajtótámaszokból, vasalótartó állványokból. Ez az együttes nem bizonyult idegennek a hazai művek mellett.