A magyar csapat eredményei:
Aranyérem
0
Ezüstérem
0
Bronzérem
0

Egy tanár intője

Stefka István
1999. 11. 07. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A minap egy jó nevű budai gimnáziumban az egyik tanár a hirdetőtáblára kifüggesztett egy újságcikket, amelyet történetesen a mi lapunkból vágott ki, az írás Mansfeld Péterre emlékezett A gyilkosok itt élnek közöttünk címmel. A tanár gondosan átkötötte nemzetiszínű trikolórunkkal, a piros-fehér-zöld szalaggal, és még egy szál piros rózsát is tűzött az újságkivágás mellé. A történet tehát nem is érdemelne több szót, ha csak annyit nem, hogy vannak pedagógusok, akik szívügyüknek érzik a történelmi közelmúlt, 1956 tényszerű megismertetését diákjaikkal, és egyben a tisztelgést a sok száz megölt ártatlan ember, értelmetlenül kivégzett gyermekkorú kis hős előtt. A történet azonban itt nem ért véget. Szemtanúk szerint egyes tanárok – nem tanulók – letépték a Mansfeld Péterről készült emlékezést a nemzetiszín szalaggal együtt a hirdetőtábláról, a piros rózsát a szemétbe hajították. A gimnázium igazgatója – kényszerből (?) – magához hívatta az emlékező tanárt, és a békesség nevében felhívta a figyelmét arra, hogy tekintettel kell lenni mások érzékenységére. Jobb, ha ez az írás nincs a falon. A megdorgált tanár megpróbált azzal védekezni, hogy az iskolában bizonyos kollégák nyíltan kormányellenes propagandát folytatnak, azt miért lehet, és miért nem lehet neki szabadon érzelmet nyilvánítani a forradalomról. Az igazgatói magyarázat kézenfekvő volt: Magyarországon szólás- és véleményszabadság van. A kérdés persze az, hogy kinek és kiknek. Melyik oldalnak van büntetlenül és melyiknek nincs szólás- és véleményszabadsága? Az eset mindenesetre elgondolkodtató. Az rendben, hogy negyvenhárom év után a főváros II. kerületében emléktáblát avattak a múlt héten Mansfeld Péter tiszteletére, annak a Medve Utcai Általános Iskolának a falán, ahonnan a tizenhat éves fiút börtönbe vetette, majd akasztófára küldte a kádári vérbosszú. Az is rendben, ahogyan Bencze B. György, a kerület polgármestere fogalmazott avatóbeszédében: „A hatalom, amely Mansfeld Pétert és társait – tollal és fegyverrel – nemcsak az élők sorából, hanem emlékezetünkből is ki akarta törölni, gaztettével kettős jelképpé tette. Így lett Mansfeld Péter a szabadságvágy és a bátorság jelképe, kivégzésének módja pedig cinikus megtorlás, a gyáva diktatúra szimbóluma, egyszer és mindörökre.” Az is rendben, hogy Magyarország miniszterelnöke, Orbán Viktor annyira fontosnak tartotta a bátorság, a becsület, a hazaszeretet példáját adó Mansfeld Péter volt tanuló, volt diák rövid életútját, hogy saját maga leplezte le az emléktáblát. Az viszont furcsa, hogy vannak ma még olyan pedagógusok, akikre tanulók ezrei vannak bízva, és nem hajlandók a történelmi tényeket átadni, megtanítani, a nemzeti közakaratot közvetíteni. Nem csoda, hogy sok gyerek az 1956-os forradalomról és szabadságharcról szinte alig tud valamit. Rákosi Mátyást szabadsághősnek hiszi, és az 1956-ban bevonuló szovjet tankokról azt tudja, hogy a szabadságot hozták a magyar népnek. Az is furcsa, hogy 1999-ben még mindig vannak ítélőbírák, ítélkezők, akik eldöntik – akár egy iskolai közösségen belül is, mint ahogy a vérbírók dönthettek tízezrek sorsa fölött –, hogy mi a helyes történelmi tudás, hogy mi a helyes történelmi véleményalkotás. Az aztán végképp furcsa, hogy ma még mindig lehet hivatkozni az úgynevezett érzékenységre. Vajon a Mansfeld Péterről készült újságcikk hirdetőtáblára ragasztása kinek az érzékenységét sértette? A gyilkosokét, a velük egyetértőkét, avagy a történelemben járatlanokét? Kinek az érzékenységét sértheti, hogy tíz éve méltóképpen megemlékezik az ország többsége 1956 áldozatairól? 1956 megítélésének választóvonala nem csak a jobb- és a baloldal olykor feloldhatatlannak látszó ellentétében keresendő. Ez nem csupán ideológiai kérdés. Ez az elmaradt nevelés, akár hazafias nevelés, a meg nem kapott történelmi tudás, a meg nem tanított értékrend kérdése is. Egy pedagógus – és bizonyára sok pedagógus – kísérletet tesz ennek áttörésére, a hiányos tudás pótlására. Most egy gimnáziumi tanár – ha jelképesen is, de – igazgatói intőben részesült. Lehet, hogy ezt az intőt nem neki kellett volna kapnia?

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.