Elárvult lőfegyverek

Majoros Sándor
1999. 11. 12. 23:00
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Egyre többször fordul elő, hogy egy tizenéves fiú valahol a nagyvilágban magához ragadja apja fegyverét, és vaktában lövöldözni kezd. Az utóbbi néhány hétben, hónapban főként a tengerentúlról érkeztek ilyen hírek, de most, az ismert flóbertbaleset óta (egy kislánynak a hétéves öccse lőtte ki a szemét) bebizonyosodott: hiába szigorúak a fegyverhez jutás szabályai, idehaza is megtörténhet mindaz, ami Amerikában már a hétköznapok valóságának számít. Nálunk az egy főre jutó lőfegyverek száma jóval kisebb, mint az Egyesült Államokban vagy a fegyverkultuszt még mindig vallásos áhítattal űző Balkánon, ám ez nem jelenti azt, hogy védettek vagyunk a lőfegyverek okozta bajok ellen. Statisztikailag ugyan lehetetlen kimutatni, de minden bizonnyal tekintélyes az a szám, amely a magánszemélyek által illegálisan birtokolt puskákra, pisztolyokra vonatkozik. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a fegyvertartásról gondosan megfogalmazott jogszabályok rendelkeznek, ám ezek a rendelkezések csak a közkézen forgó fegyverek igen kis hányadát érintik: a nagyobbik hányad, a bűnözők által rejtegetett fegyverek a jog és a prevenció számára láthatatlanok. A törvényhozás drákói szigorú tiltásokkal próbálja elfedni ezt a hiányosságot, s úgy hírlik, hamarosan megszületik a legújabb törvény, amely az eddigeknél is jobban megszigorítja majd a fegyvertartási engedély kiadását. A jogalkotó érvelése logikus, hiszen minél kevesebb a fegyver, annál kisebb a lövöldözés potenciális veszélye, vagyis javul a közbiztonság. A valóság azonban egészen más. A semmilyen morális érvvel nem támadható fegyvertartási szigor önmagában semmit sem ér, ha a fegyverrel való visszaélést nem követik legalább ilyen szigorú büntetések. Igazából persze ez sem jelentene megoldást, hisz ez a módszer rengeteg csalafintaságra adna lehetőséget. Gondoljuk csak el: egy óvatlan pillanatban a kocsi kesztyűtartójába csúsztatott pisztoly vagy az aktatáskába csempészett stukker hány kellemetlenkedő közéleti személyiség életét dönthetné romba? Másrészt pedig a rendőrség feddhetetlenségét mindinkább megkérdőjelező lakosság (lásd: olajszőkítési ügyek) akár úgy is érezheti: az új rendszabállyal az önvédelemre, védekezésre való jogot vették el tőle, következésképpen még kiszolgáltatottabbnak, még gyámoltalanabbnak érzi magát. Ez a feltételezés azonban nem elég ok arra, hogy a liberális Amerika példáját kövessük, annál is inkább, mert bár a nevezett országban a polgárok alkotmányos jogon birtokolhatnak fegyvert, mégsem tudják megvédeni önmagukat és környezetüket a bűnözőktől. Egyébként pedig egy közepes felszereltségű lakatosműhelyben, alapszintű fémmegmunkálási képesítéssel ma már bárki összeábdálhatja a maga kis gyorstüzelő mordályát, amely – ha ölni kell – semmivel sem lesz kisebb hatásfokú a formatervezett maroklőfegyvereknél. És akkor még egy szót sem ejtettünk az internetről, amely a szó igazi értelmében fegyverré lépett elő. Eddig is sejtettük, hogy bizonyos weboldalakon bombák készítésére biztatnak bennünket, ám arra kevesen gondoltak, hogy ezért a kétes értékű tudásért egy magyarországi diák az életével fog fizetni. Itt aztán végképp megáll a jogalkotói tudomány, hiszen nemhogy kiskapu, de kétszárnyas ajtó tárult fel az illegális fegyvergyártás és -készítés (sőt talán még a beszerzést is ide sorolhatnánk) előtt. Ha valaki gyilkolóeszközökre vadászik, egy böngészőprogrammal maradéktalanul kiélheti ilyen irányú hajlamait. A jövő tehát nem túl biztató. Részben azért, mert a jog nem képes kiszűrni az illegálisan tartott fegyvereket, részben mert nem nyújt hatásos védekezést a szigorítás nyomán önvédelemre még elviekben sem jogosult fegyvertelenek számára. És ami legalább ennyire fontos: mert nem számol az egyéb, nem kevésbé veszélyes fegyverekkel. Kicsit belemagyarázásnak tűnhet, ám ez az egész problémakör filozófiailag is tágítható. Ha ugyanis definiáljuk a fegyver fogalmát, s úgy döntünk, olyan technikai eszközről van szó, amely emberi élet kioltására alkalmas, akkor rá kell döbbennünk, hogy ez a gépkocsira is vonatkozik. Ez a technikai eszköz is alkalmas az emberi élet kioltására, s bizony el kell ismerni, hogy a felelőtlenség, a meggondolatlanság, a virtus vagy éppenséggel a könnyelműség rengeteg vétlen áldozatot követelt, és követel ma is az országutakon. Joggal és okkal mondhatjuk ki tehát a végszót: a lőfegyverbirtoklás az egyik fő, de talán nem a legfőbb feltétele az élet elleni cselekményeknek. Aki ugyanis mind mentálisan, mind morálisan megfelel a fegyvertartás feltételeinek, talán kevesebb veszélyt jelent a társadalomra nézve, mint egy tébolyult autóvezető. A bajt mindig az illegálisan birtokolt stukkerek okozzák, s ezekre sem a jogalkotók, sem a szabályokat érvényre juttatók nem tudnak igazán odafigyelni.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.