Elárvult lőfegyverek

Egyre többször fordul elő, hogy egy tizenéves fiú valahol a nagyvilágban magához ragadja apja fegyverét, és vaktában lövöldözni kezd. Az utóbbi néhány hétben, hónapban főként a tengerentúlról érkeztek ilyen hírek, de most, az ismert flóbertbaleset óta (egy kislánynak a hétéves öccse lőtte ki a szemét) bebizonyosodott: hiába szigorúak a fegyverhez jutás szabályai, idehaza is megtörténhet mindaz, ami Amerikában már a hétköznapok valóságának számít. Nálunk az egy főre jutó lőfegyverek száma jóval kisebb, mint az Egyesült Államokban vagy a fegyverkultuszt még mindig vallásos áhítattal űző Balkánon, ám ez nem jelenti azt, hogy védettek vagyunk a lőfegyverek okozta bajok ellen. Statisztikailag ugyan lehetetlen kimutatni, de minden bizonnyal tekintélyes az a szám, amely a magánszemélyek által illegálisan birtokolt puskákra, pisztolyokra vonatkozik. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a fegyvertartásról gondosan megfogalmazott jogszabályok rendelkeznek, ám ezek a rendelkezések csak a közkézen forgó fegyverek igen kis hányadát érintik: a nagyobbik hányad, a bűnözők által rejtegetett fegyverek a jog és a prevenció számára láthatatlanok. A törvényhozás drákói szigorú tiltásokkal próbálja elfedni ezt a hiányosságot, s úgy hírlik, hamarosan megszületik a legújabb törvény, amely az eddigeknél is jobban megszigorítja majd a fegyvertartási engedély kiadását. A jogalkotó érvelése logikus, hiszen minél kevesebb a fegyver, annál kisebb a lövöldözés potenciális veszélye, vagyis javul a közbiztonság. A valóság azonban egészen más. A semmilyen morális érvvel nem támadható fegyvertartási szigor önmagában semmit sem ér, ha a fegyverrel való visszaélést nem követik legalább ilyen szigorú büntetések. Igazából persze ez sem jelentene megoldást, hisz ez a módszer rengeteg csalafintaságra adna lehetőséget. Gondoljuk csak el: egy óvatlan pillanatban a kocsi kesztyűtartójába csúsztatott pisztoly vagy az aktatáskába csempészett stukker hány kellemetlenkedő közéleti személyiség életét dönthetné romba? Másrészt pedig a rendőrség feddhetetlenségét mindinkább megkérdőjelező lakosság (lásd: olajszőkítési ügyek) akár úgy is érezheti: az új rendszabállyal az önvédelemre, védekezésre való jogot vették el tőle, következésképpen még kiszolgáltatottabbnak, még gyámoltalanabbnak érzi magát. Ez a feltételezés azonban nem elég ok arra, hogy a liberális Amerika példáját kövessük, annál is inkább, mert bár a nevezett országban a polgárok alkotmányos jogon birtokolhatnak fegyvert, mégsem tudják megvédeni önmagukat és környezetüket a bűnözőktől. Egyébként pedig egy közepes felszereltségű lakatosműhelyben, alapszintű fémmegmunkálási képesítéssel ma már bárki összeábdálhatja a maga kis gyorstüzelő mordályát, amely – ha ölni kell – semmivel sem lesz kisebb hatásfokú a formatervezett maroklőfegyvereknél. És akkor még egy szót sem ejtettünk az internetről, amely a szó igazi értelmében fegyverré lépett elő. Eddig is sejtettük, hogy bizonyos weboldalakon bombák készítésére biztatnak bennünket, ám arra kevesen gondoltak, hogy ezért a kétes értékű tudásért egy magyarországi diák az életével fog fizetni. Itt aztán végképp megáll a jogalkotói tudomány, hiszen nemhogy kiskapu, de kétszárnyas ajtó tárult fel az illegális fegyvergyártás és -készítés (sőt talán még a beszerzést is ide sorolhatnánk) előtt. Ha valaki gyilkolóeszközökre vadászik, egy böngészőprogrammal maradéktalanul kiélheti ilyen irányú hajlamait. A jövő tehát nem túl biztató. Részben azért, mert a jog nem képes kiszűrni az illegálisan tartott fegyvereket, részben mert nem nyújt hatásos védekezést a szigorítás nyomán önvédelemre még elviekben sem jogosult fegyvertelenek számára. És ami legalább ennyire fontos: mert nem számol az egyéb, nem kevésbé veszélyes fegyverekkel. Kicsit belemagyarázásnak tűnhet, ám ez az egész problémakör filozófiailag is tágítható. Ha ugyanis definiáljuk a fegyver fogalmát, s úgy döntünk, olyan technikai eszközről van szó, amely emberi élet kioltására alkalmas, akkor rá kell döbbennünk, hogy ez a gépkocsira is vonatkozik. Ez a technikai eszköz is alkalmas az emberi élet kioltására, s bizony el kell ismerni, hogy a felelőtlenség, a meggondolatlanság, a virtus vagy éppenséggel a könnyelműség rengeteg vétlen áldozatot követelt, és követel ma is az országutakon. Joggal és okkal mondhatjuk ki tehát a végszót: a lőfegyverbirtoklás az egyik fő, de talán nem a legfőbb feltétele az élet elleni cselekményeknek. Aki ugyanis mind mentálisan, mind morálisan megfelel a fegyvertartás feltételeinek, talán kevesebb veszélyt jelent a társadalomra nézve, mint egy tébolyult autóvezető. A bajt mindig az illegálisan birtokolt stukkerek okozzák, s ezekre sem a jogalkotók, sem a szabályokat érvényre juttatók nem tudnak igazán odafigyelni.