A DKI azonban fontosnak tartotta hangsúlyozni: a szenvedélybeteg szülőkkel felnövők nem csupán áldozatok, hanem gyakran olyan felnőttek lesznek, akiknek rendkívül erős megküzdési képességeik alakulnak ki. A gyógyulás kulcsa azonban szinte mindig a felismerés: „amikor megértettem, hogy nem én vagyok a hibás, elkezdtem gyógyulni”. A feldolgozás lehetősége gyakran önismereti, terápiás vagy közösségi folyamatban történik meg. A tanulmány rámutatott, hogy
a gyermekkori veszteségek feldolgozása nemcsak pszichológiai, hanem prevenciós kérdés is, hiszen a feldolgozatlan trauma növeli a későbbi szerhasználat, függőség vagy kapcsolati zavarok kockázatát.
A gyógyuláshoz tudatosság kell
A pszichoaktív szer tehát nemcsak a függőt köti magához, hanem megbontja a kapcsolódás nyelvét is, amelyben a gyermek tanulná az érzelmi biztonságot. A szenvedélybeteg család gyermeke számára a szeretet és a félelem összekapcsolódik, a bizalom feltételekhez kötődik, és a kontroll a túlélés eszközévé válik. Innen nézve a függőség nem egyéni döntés, hanem kollektív történet: a hiány öröklődik, amíg valaki meg nem tanul másképp kapcsolódni.
A szenvedélybeteg családban felnőtt gyerekek történetei tehát többé-kevésbé ugyanazt az üzenetet hordozzák:
a hiány is tanít. Tanít ébernek lenni, alkalmazkodni, küzdeni, de hatása csak akkor gyógyít, ha tudatosul.
A Debreceni Egyetem kutatása arra emlékeztet, hogy a függőség még nem zárul le azzal, ha a szer eltűnik a házból: a hatása tovább él a kapcsolatokban, a mintákban, a belső monológokban. A kérdés csak az, felismerik-e időben, hogy a hiány öröksége is feldolgozható, mert a szenvedély igazi ellentéte nem a józanság, hanem a valódi emberi kapcsolódás – szögezte le a DKI.




















Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!