Ellentmondásos egyesülés

A német megosztottságot szimbolizáló Berlinen, tíz évvel a fal leomlása után, már kevéssé látszanak a különbségek, legalábbis ami a városképet illeti. A régi-új német főváros kezdi megtalálni új szerepét, modern városrészek épülnek, ma már nehéz megmondani, hol is volt pontosan a keleti és a nyugati városrészt, és ezzel a két Németországot elválasztó határ. Amikor 1990-ben megszűnt a négy évtizedes megosztottság, természetesnek tűnt, hogy ismét Berlin legyen Németország fővárosa, bár voltak ellenzők is, akik elsősorban a költözködés magas költségei miatt szívesebben maradtak volna Bonnban. Kétségtelenül sok pénzbe került a kormányzati intézmények áttelepítése, mint ahogy az NDK szanálása is. Egy idei felmérés szerint a kelet- és a nyugatnémetek egyötöde úgy véli, jobb lenne ma is, ha állna a berlini fal. Meglepő mindez, figyelembe véve, hogy 1989-ben mekkora ünnepléssel fogadták a németek a fal leomlását. A keletnémetek egy részének csalódottsága érthető, a nyugatiaké már kevésbé. Németország egyesítésekor az egykori NDK lakói nemcsak egy szabadabb világ beköszöntét várták, hanem az általuk irigyelt nyugatnémet életszínvonal elérését is. Ez a felfokozott várakozás persze nemcsak a keletnémetekre, hanem valamennyi volt szocialista országra is jellemző volt. Mert szép dolog a szabadság, hogy azt mondhatok, amit akarok, ha eközben egyre nehezebbek a mindennapok – gondolják sokan. Mert valóban régen látott árubőség van most már Berlinben, Budapesten vagy Prágában, ám a vásárlóerő – egy gyorsan meggazdagodott réteget leszámítva – drasztikusan csökkent. A keletnémet, cseh, lengyel vagy magyar átlagpolgár türelmetlensége persze érthető, csakhogy Nyugat-Európában is évtizedekig tartott a mai fejlett piacgazdaság kiépítése. A piacgazdaság kezdeti szakasza azonban nem várt nehézségeket okozott, ugrásszerűen megnőtt a munkanélküliek száma, elszabadult az infláció és a rendszerváltás vesztesei az első szabadon válaszott kormányokat rendszerint a második választásokon megbüntették. Az NDK helyzete viszont speciális, miután számíthatnak a fejlett nyugati országrész márkamilliárdjaira. Aki ma a keletnémet városokat járja, nemigen lát már Trabantokat, legfeljebb egy-egy lakóépület jelzi, hogy bizony itt negyven évig „építették” a szocializmust. Az átlagkeresetek ugyan még nem érik el a nyugatnémet színvonalat, viszont felette vannak a többi volt szocialista országénak. A másik nem elhanyagolható különbség a volt NDK és a többi kelet-európai ország között az, hogy a német egyesítéssel Kelet-Németország automatikusan tagja lett az Európai Uniónak és a NATO-nak is. Márpedig ez óriási előnyt jelent. Németország meghatározó szerepet játszik az Európai Unióban, és a Kohl-kormány, illetve a Schröder-kabinet külpolitikájában prioritást élvez az unió keleti kibővítése. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy gyorsan új tagokkal bővül az unió. A nyugat-európai országok ugyanis kevésbé érdekeltek a felvételben, mint az arra várakozó kelet-európaiak. A szocialista rendszerekösszeomlása óta eltelt évtized bizonyította, hogy elsősorban tőkebefektetési területnek tartják a nyugati országok térségünket, ezért az életszínvonal-különbség kiegyenlítése nem igazán fontos kérdés a számukra.