Emlékezés Mansfeld Péterre

Ma emléket állítunk a nemzet egy dicsőséges pillanatának, és annak a fiatal embernek, aki sok más társával együtt ennek a pillanatnak nevét és arcát kölcsönözte. A dicsőség mementói mifelénk azonban nem diadalívek, nem győzelmi obeliszkek, hanem fejfák, temetői parcellák, golyólyuggatta házfalakra szögezett emléktáblák. Azt a pesti srácot, akire most emlékezünk, a történelmi pillanat lánglobbanása örökítette meg, most már minden korokra 18 esztendősnek. A hatalom, amely Mansfeld Pétert és társait – tollal és fegyverrel – nemcsak az élők sorából, hanem emlékezetünkből is ki akarta törölni, gaztettével kettős jelképpé tette. Így lett Mansfeld Péter a szabadságvágy és a bátorság jelképe, kivégzésének módja pedig a cinikus megtorlás, a gyáva diktatúra szimbóluma, egyszer és mindörökre. Emléktáblájával magunkat és utódainkat is emlékeztetjük arra: tudjuk, Mansfeld Péter miért adta életét. Az új és újabb nemzedékek mindig is megpróbálták elképzelni az apáikkal megtörtént dolgokat, újraélni és felidézni megszemélyesített múltjukat. Különös módon, mi, a forradalom után született generáció tagjai, a 43 évvel ezelőtti őszi napokat sokáig csak fekete-fehérben tudtuk magunk elé idézni, mint egy gyűrött fényképet, dokumentumfilmet vagy híradórészletet. Emlékezetünk vásznán szokatlan külsejű, egyforma kabátba öltözött emberek mozogtak, fülünkben pedig sokáig a hivatalos hírmagyarázók propagandaszövege, szüleink suttogása és egy recsegő, távoli rádióhang keveredett. Bennem ez a kép akkor változott meg végérvényesen, amikor jó néhány évvel ezelőtt megismertem Mansfeld Péter történetét. A környező házak többsége már a háború idején, már akkor is itt állt, amikor Mansfeld Péter megszületett. Ide, a Medve utcai iskolába járt. Nem hősnek, hanem középcsatárnak készült. 1955-ben még helyi futballbajnokságot szervezett, és csapatkapitánya lett az általa alapított Rózsadombi Kinizsinek. Nem volt még 16 éves, amikor kitört a forradalom. Kezdeményező és kalandvágyó természete hamar az első vonalba sorolta. Az októberi napokban a Széna téri felkelőkhöz csatlakozott, fegyvert és élelmiszert szállított a harcolóknak. A szovjet támadás sem törte meg, már másnap, november 5-én fegyvereket zsákmányolt a volt belügyminiszter házából. A forradalom leverése után, 1958 februárjában néhány barátjával együtt úgy döntött, hogy nem bújhatnak meg a megtorlás és a terror idején sem. Azt tervezték, hogy kiszabadítják a bebörtönzött forradalmárokat és lefegyverzik a gyűlölt pufajkásokat. A romantikus vállalkozás mindjárt az első akció után meghiúsult, február 19-én a csoport tagjait letartóztatták. Perük eredetileg köztörvényes ügynek indult, de a vád hamarosan átalakult politikai bűncselekménnyé. Mansfeld Péter, mint a per másodrendű vádlottja szerepelt. Vallomásával szándékosan magára vonta a Kádár-rendszer bíróságának figyelmét. Tudta, hogy barátja, a csoport valódi vezetője, már betöltötte a 18. életévét, ő pedig bízhatott abban, hogy fiatal kora megmenti a legsúlyosabb ítélettől. Első fokon valóban életfogytiglant kapott. A kádári hatalom azonban látványos és egyértelmű bosszút, elrettentő megtorlást akart. Kivárta, amíg Mansfeld Péter nagykorú lett, és 1959. március 19-én – 9 nappal 18. születésnapja után – a Legfelsőbb Bíróság halálra ítélte. Az ítéletet 48 órán belül végrehajtották. Így lett Mansfeld Péter a megtorlás legfiatalabb áldozata. A mai nap utolsó leverettetésünk 43. évfordulója. November 4. a megtöretés és a megtorlás, a behódolás és a hazugság korszakának kezdete és jelképe. Arra biztat minket, ne feledjük: kétféle történelmi hagyomány öröksége kísérte az elmúlt évtizedeket. Sokak lelkében, a féltve őrzött ereklyék között ott élt október 23. emlékezete, a szabadság és a nemzeti függetlenség vágya. Ezzel élesen szembenáll a létező szocializmus, november 4. hagyománya, amelyre a megtorlás évei után a megalkuvás és az alakoskodás rendszere épült. Ma ismét sokan és sokat beszélnek a nemzeti megbékélésről. Nem tehetünk azonban úgy, mintha nem ismernénk ’56 kettős hagyományát. Mansfeld Péter emléktáblája előtt kimondhatjuk: 1956-tal kapcsolatban mindeddig elmaradt a katarzis és a vele járó megtisztulás. A megtorlás végrehajtói, a történelem meghamisítói ma is közöttünk élnek. Bíznak abban, hogy a hazugság hosszú évtizedei láthatatlanná tévő varázssipkát rajzoltak a fejük köré. Azt remélik, ha nem megbocsátásról, hanem megbékélésről beszélnek, elfelejtjük: van miért bocsánatot kérniük. Mansfeld Péter és a pesti srácok emléke azonban folyamatosan figyelmeztet bennünket: 43 év távlatából sem moshatjuk össze a gyilkost az áldozattal. Nem helyezhetjük egymás mellé, a felejtés mindent befogadó gödrébe dicsőséges halottainkat dicstelen kivégzőikkel. Az igazság kimondása, a felelősök megnevezése nélkül nem lehet béke a lelkekben. Sem az ország, sem a helyi közösség jövője nem épülhet hazugságra. El kell végre választanunk az erényt a bűntől, a hűséget az árulástól. Erre kötelez minket Mansfeld Péter emléke is. A fenti beszédet Bencze B. György, a főváros II. kerületének polgármestere mondta el csütörtökön Mansfeld Péter emléktáblájának leleplezésekor.